Az alábbiakban közöljük Gyüre Lajos írását Cséfalvy Pál könyvéről.
Gyüre Lajos: Az utolsó vagány
A közelmúltban kaptam egy magánkiadásban megjelenő könyvet a szerző dedikálásával. Ilyet ma általában ritkán kap az ember. Kinek, melyik író embernek van ma annyi pénze, hogy saját költségén, szponzorok nélkül megjelentesse írását. Ha már így van, illik belelapozni, s a legközelebbi találkozáskor véleményt mondani róla. Illik elolvasni – Márai szerint, véleményt mondani róla csak így szabad.
A könyv címe: Betyáros élet. Szerzője: Cséfalvay Pál. (Nyomta: REPROFFSET Kft. Dunaszerdahely, 2013-ban.)
A szlovákiai magyar irodalomban ismeretlen név. Kíváncsi voltam, ki ez az ember, aki a könyv címével már le is rohanja az olvasót a ma alig használt szóval: betyáros! Hol vannak ma „betyáros emberek”?
És belekezdtem a könyv olvasásába. Témájánál fogva érdeklődésem felkeltette, hisz valamennyi közöm a szerző által tárgyalt területhez, régióhoz nekem is van. Vagy családi alapon, vagy mint életem egy részének, kezdő pedagógusi pályámnak színhelyeként. Nagymegyer, és közvetlen környéke. Aztán alig tudtam letenni, annyira olvasmányos.
Zirig Árpád a könyv előszavában megjegyzi: „Szándékosan nevezem könyvnek és életrajzi regénynek” az írást. Mert mi is lehetne más? A szerző úgymond ébredező világra csodálkozásától – tehát kora gyermekkorától – végigvezeti az olvasót különlegesnek, egyedinek mondható életén szinte napjainkig. Majdnem azt írtam: dokumentumregény. Mert az lenne, ha megmaradt volna a hazai földön, bemutatva az olvasónak életünk visszássággal teli közelmúltját: az úgynevezett „emberarcú szocializmust” minden fonákságával, embertelenségével, hazugságával, kegyetlenségével.
Zirig írja a bevezetőjében, hogy a könyv „Erénye a könyörtelen szókimondás és az igazsághoz tartozó kérlelhetetlen ragaszkodás”. Különös tekintettel az irodalomban szokatlan a nekünk nem tetsző egyének néven nevezése s nem utolsósorban – a már-már naturalisztikus szókimondás határát súroló kifejezések használata. Talán figyelmességből, talán más oknál fogva viszont csak kezdőbetűvel jelzi jóakarói nevét. Így például a bögellői földművesszövetkezet akkori elnökét, K. Miklóst. Ha ő nem, mondjuk ki mi: Kosár Miklósról van szó. Haló porában is. Megérdemli.
Bemutatja egy pubertás korát élő gyerekember életét, az őt körülvevő világot, azt a világot, mely számára a jövőt jelentené, ha elfogadná a képmutató világ monoton egyhangúságát. De nem fogadja el, igyekszik élhetőbbé tenni hétköznapjait, kihasználni mindazt, amit az érett emberré válás felkínál neki, legyen az a másneműekkel való megismerési vágy, a korai, még alig érett embernek a világba való beilleszkedése.
A főiskola elvégzése után – mezőgazdasági mérnökként – másodállásban, vagy a ma használatos kifejezés: feketén templomtornyokat, tetőket fest, amit a Rendszer nem néz jó szemmel. És elkezdődik az az összeütközés- sorozat, amely rávilágít a törleszkedők, az örök megalázkodók nyomorúságára, illetve a buta, fennhéjázó pártvezérek dölyfös magatartására. Éli ugyan a körülötte élők életét, megnősül, s menne minden a maga útján, ha… ha elbírná viselni a hazugságban, tehetetlenségben, jövőtlenségben élő világot. De nem bírja.
Fiatal feleségével befizet egy olaszországi turistaútra, s csodák csodája, megkapja a kiutazási engedélyt – a vízumot – ahova már azzal a szándékkal indul, hogy vissza se jön. Olaszországból visszafele jövet már nem Csehszlovákia, hanem Nyugat-Németország felé veszik az irányt. Egy ideig ott élnek, beilleszkednek a megváltozott életkörülményekbe. Felhasználva mezőgazdasági mérnöki diplomáját, egy kertészetben kap munkát, a feleségének pedig kölcsönre vesz egy mosodát, s aránylag gondtalanul élnek.
Csakhogy! Csakhogy a világ megismerésének a vágya erősebb a nyugodt, polgári élet biztonságánál – és a kemény munkával megkeresett pénzén elindul megismerni Dél-Amerikát. Innentől kezdődik az az élete, amelyre csak azt lehet mondani, mivel nincs rá megfelelőbb kifejezés: vagány élet a szó nemesebb értelmében. Mert a cseh turista, a „tramp” gyalog vág neki a világnak, míg a szerző, felhasználva eddigi keresetét – repülővel, autóbusszal indul a világ „meghódítására”. Eddig sem vetette meg a szépnemet, s mivel a felesége nélkül vágott az útnak, nem egyszer lépte át a tízparancsolat idevágó fejezetét. Könyvének ez a része már a szabad, s nem egyszer a szabados élet változatosságával ismerteti az olvasót. A szerző lelke mélyén ott áll az örökké úton levés kényszere.
Hihetetlenül kitűnő emlékező tehetségével mutatja be az egyes országokat, területeket lakosságával, életével egyetemben. Az olvasó szinte úgy érzi: jelen van azon a területen, ahová kalauzolja a szerző: Cséfalvay Pál. Nem riad vissza a naturalista, néhol a vulgarizmust súroló leírásoktól. Kezdve a török masszázstól a lebujok, kupik világában lubickolva a nemiség sokféle változatában, néhol az irónia, máshol az átvert férfi mea-culpába hajló önmarcangolásáig. De ugyanakkor megtaláljuk a szerelem örök igazságát hirdető Taj Mahalról írt, romantikába hajló leírását is. Mindezt olyan józan objektivitással, hogy az olvasó csak csodálkozni tud ennyi élmény leírásának valódiságában.
És ami szokatlan a mi kis szlovákiai világunkban: Hazatér! Így, nagy kezdőbetűvel! A honvágy? A szülőföld után? A magamutogatás? Hogy lám, a kis Cséfalvay Palika hazajött megmutatni, hogy mire vitte? Pénzzé teszi vagyonát, és Bergnél átlépi a határt. Visszatért. Nyugati barátai bolondnak nézik –itthon csodabogárnak. Hogyisne, mikor ott folytatódik az élet, ahol itt hagyta évekkel azelőtt. Lovon jár be a járási székhelyre, Dunaszerdahelyre. Lovát a hotel oszlopához köti, s így a szemben lévő járási párttitkárság ablakaiból csak a ló farát nézhetik. Micsoda merészség! A hazahozott pénzét nem a bankba teszi, hanem telkekbe, vállalkozásokba fekteti, ami a megváltozott politikai- gazdasági helyzetben jó befektetésnek bizonyul. Természetesen irigyei is akadnak, s a Hatóság részéről – mint azelőtt, támadások sora éri.
Ugyanazok az emberek ítélik el a bíróságokon, akik a kimúlt antivilágban a legnagyobb kommunisták voltak. S ezt igazság-érzésénél fogva a járási újságban – amely ugyancsak a kommunizmust magasztalta annak idején – cikket ír, néven nevezve az őt elítélő bírót. A bosszúállás sem marad el. Bírósági döntés nélkül börtönbe küldi – így ismerkedik meg a lipótvári börtön belső világával. Kisebb vágóhidakat üzemeltet – az egészségügyi hatóság teszi lehetetlenné működését. Végül megcsömörlik az állandó zaklatástól, felszámolja vállalkozásait, és megírja könyvét, melyet magánkiadásban jelentet meg. Meglévő vagyonát, az ibizai, portugáliai telkét eladja, s fiai között – négy fia, és négy volt feleségei között – arányosan felosztva rájuk íratja. Vagyonának egy részét Nagyabonyban berendezett házában festmények gyűjtésébe, régiségekbe fekteti olyan céllal, hogy kiállítási termekké átalakítva a régió fiatal művészeit, íróit támogatva alapítványt hoz létre (CséA).
Végül érdemes megemlíteni a könyv kitűnő lektori munkáját, (néhány apró helyesírási hibától eltekintve, amely valószínűleg a nyomda ördögének a munkája) – Misad –Bugár Katalint – illetve a könyv illusztrátorát, kötéstervezőjét: Kopócs Tibort dicséri.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
