A közelmúltban az egyik szlovák hírportál letiltotta a kommenteket az orosz, ukrán, arab-izraeli és roma problémakörrel kapcsolatos cikkei esetében. Nyíltan bevallották, az uszítás, gyalázkodás, trágárság, rasszizmus késztette őket ilyen lépésre.
Nem tudom, ki volt az, aki úgy döntött: elég volt, de mélységesen egyetértek vele, csak helyeselni tudom lépését. Kövületként megengedhetem magamnak ezt a luxust, ahogyan azt is, hogy olyan portálokat, amelyek nyelvhasználatáról legfeljebb a latrina jut eszembe, ne is látogassam. A fent említett portál híranyaga tisztességes, csakhogy az alaphangnem sem tudja megvédeni a kommentelők primitívségétől. A legtöbbet látogatott hírportálok, ahol adott a szabad véleménymondás és hozzászólás lehetősége, ugyanezzel a problémával szembesül. Az eset azért meglepő és említésre méltó, mert első nyíltan vállalt fellépés a verbális erőszak ellen.
Persze fanyaloghatok, hogy az antiszemitizmus megnyilvánulásai kellettek ahhoz, hogy egy kis időre a romák ne lehessenek grafomán netezők szabad prédái. Meg hogy mi, magyarok lemaradtunk a listáról, de nem fanyalgok. Szlovákiában a cigányozás mind a politikában, mind a közvéleményben „normális” jelenség, ahogyan a magyarok leszólása, gyalázása is. Polkorrekt rasszizmus is létezne?
Minálunk a szegény, szociális segélyből létezni próbáló ember is társadalom szemete lett. Őt is szabadon lehet gyalázni – a törvényhozóktól a kommentelőkig bárki leszólhatja. Csak azért nyomorog, mert lusta, nem akar dolgozni, ezért aztán törvényben kellett neki előírni, hogy a 63 eurós éhhalál elleni támogatását minimál-órabéren köteles ledolgozni. Különösen akkor, ha – polkorrektül mondva – halmozottan hátrányos helyzetű és társadalom peremére szorulva, romatelepen él. Még az is megesett, hogy az egyik napilapnak ugyanazon az oldalán dicsérték ezt az „intézkedést” és ócsárolták a magyarországi közmunka-programot (meg persze Orbán miniszterelnököt), miközben az utóbbi a segély többszörösét hozza a benne résztvevőnek…
S a sornak még nincs vége. Most éppen az öregek kerültek célkeresztbe. A legutóbbi szegénységi statisztikából kiderült ugyanis – még országunk irányítói számára is! –, hogy nem a nyugdíjasok a leginkább szegények, hanem a kisjövedelmű sokgyermekes és az egyszülős családok… A felső tízezret leszámítva talán nem volt ember Szlovákiában, aki ezt nem tudta, nem tapasztalta meg, de hát jobb későn, mint soha… De nézzük, mit eredményezett ez a „felfedezés”?! Parlamenti politikai kezdeményezések sorát, hogy mit is kéne csinálni az öregekkel. Egyrészt: kötelezően nyugdíjazni kéne mindenkit, aki eléri a nyugdíjkorhatárt, mert mégsem járja, hogy nyugdíjas vénségek elvegyék a munkalehetőséget a tetterős fiatalok elől. Meg hogy ők keressenek, miközben nekik már szinte alig van kiadásuk, a gyerekeik felnőttek, jelzáloghitelt sem kell törleszteniük, ráadásul a legtöbben olyasvalakivel élnek közös háztartásban, akinek van munkajövedelme is! (Most szó szerint azokat az érveket soroltam, amelyeket az egyik neves gazdasági elemző.) Egy-két susogó hang itt-ott megjegyezte ezek hallatán, hogy életkor szerinti diszkrimináció következne be ilyen esetben, de a többség hangos, s úgy tűnik, ettől lesz hangos ősszel a parlament is. Az önző vénségek havi (átlag) 390 eurós dúskálása sokakat ingerel. Különösen, ha rosszak a költségvetési mutatók, és faragni kell a kiadásokból. Miért ne ugrasztanák össze a fiatalabb nemzedékeket szüleik, nagyszüleik generációjával? Mégiscsak jobb, ha egymás torkát szorongatják, ha egymásra mutogatnak, mintha arra keresnék a választ: a rendszerváltást követő 25. esztendőben miért nem elemzi-értékeli senki, hol is szúrtuk el a dolgokat, s nem arra keresik a választ az ország irányítói, hogyan lehetne egy jobb, emberibb világot létrehozni magunk körül.
A verbális erőszak-kampányokra a politikának van szüksége, hogy elkendőzze a bajokat és félrevezesse az egyszerű embereket. Egyszer a romák, máskor a magyarok, de voltak már a gyerekek, a betegek, az egészségkárosultak is célkeresztben. Most az öregeken a sor. Azokon a nyugdíjas szégyenteleneken, akik közül 60-ezerrel kevesebben élnek ma nyomorszint alatt, mint a korábbi években… Istenem, a statisztikai adat (de a politika elitje) nem szól arról, hány olyan kisnyugdíjas szenderült időközben jobblétre, aki – életkorának köszönhetően is – nyomorszinten élt, s hány olyan frissnyugdíjas lépett a helyükre a II. világháborút követően született nagy létszámú nemzedékből, aki 40 évet biztosítotti jogviszonyban biztosan dolgozott még élete során. A politika és közbeszéd csak arról szól: a makrogazdasági mutatókhoz, a nulla százalékos inflációhoz és a pályakezdő fiatalok helyzetéhez képest az öregek túl jól élnek. A fiatalok rovására élnek túl jól…
Ha nem hiszik, olvassanak néha kommenteket is.
N.Gy.R., Felvidék.ma
