48515x

A figyelmes olvasó bizonyára megfejtette már: a DAC-ról, a 2014-ben is a legfelsőbb országos bajnokságban szereplő futballcsapatról van szó, annak az egyesületnek a csapatáról, melyet a FIFA-val egyazon évben alapítottak, s amely alig öt esztendővel „fiatalabb” a Ferencvárosi Torna Clubnál, ám tizenöt évvel előbb „idősebb”, mint a hírneves pozsonyi Slovan!
A Dunaszerdahelyi Atlétikai Club, tehát a DAC futballcsapatának fénykora a múlt század nyolcvanas éveinek második felére és a kilencvenes esztendők elejére tehető: a sárga-kékek 1987-ben elhódították a Csehszlovák Kupát, miután a döntőben legyőzték az európai hírű prágai Spartát!
2004-ben, az egyesület századik születésnapja okán Pázmány Péter akkori dunaszerdahelyi polgármester kérésére kis könyvet állítottam össze a DAC fényes korszakáról. A csapat körül bábáskodó egykori egyesületi vezetőkkel, helyi és járási tisztségviselőkkel, Szikora György és Pecze Károly edzővel, Stradrucker Sándorral, a csapat orvosával és másokkal folytatott beszélgetéseim M. Nagy László, (a „DAC fotósa”) felvételeivel együtt jelent meg 2005-ben.
A karcsú kötet szereplőinek több mint a fele már nincs az élők sorában, így hát az 1994-ben és 1995-ben készült interjúk ma már pótolhatatlan dokumentumai nemcsak a dunaszerdahelyi sporttörténetnek, hanem korrajzként képet adnak az akkori csehszlovákiai viszonyokról, s a csehszlovákiai, később szlovákiai futballtörténetnek a Csallóközben lejátszódó epizódjairól is. De nemcsak ezekről! Rólunk, felvidéki magyarokról kiderül, hogy szenvedélyesen szeretjük a focit, s ennek a nagy szerelemnek köszönhetően, a kitűnően és sportszerűen játszó DAC révén kerülünk be mi, (cseh)szlovákiai magyarok az országos köztudatba! A DAC ugyanis varázsszó lett Prágában és Pozsonyban, Eperjesen és Ostraván.
A tévénézők eleinte furcsállották a dunaszerdahelyi stadion magyar nyelvű feliratait, és a magyarul elhangzó buzdításokat, később azonban hozzászoktak.
Ott voltam például kollégámmal együtt a prágai Sparta letnái pályáján a DAC egyik szövetségi ligás csatáján. A főrendező – miután megtudta, hogy a sárga-kékek küldöttségéhez tartozunk, és benyomásainkat a Dunaszerdahelyen megjelenő Hajrá! sportmagazinban foglaljuk majd össze, így szólt : „Uraim, szívből sajnálom, hogy kettészakad az ország. A DAC Prágában a kedvelt csapatok közé tartozik: tetszik a játékuk és a sportszerűségük, s tetszenek az edzőik is. Önöket bármikor szívesen látjuk.”
A sárga-kékek tehát sikerrel népszerűsítették szülőföldjüket a volt Csehszlovákiában, sőt, a határon túl is. Bebizonyosodott, hogy a kilencven százalékban magyarlakta Dunaszerdahely és a régió irányítói fel tudnak nőni a nagy feladatokhoz, képesek e szorgalmas népnek színvonalas szórakozást, kikapcsolódást biztosítani.
Mindez nagyon rokonszenvesen történt: köztudott, hogy a DAC nem volt színmagyar együttes, több, más nemzetiségű sportember is futballozott a csapatban. Szlovákok, csehek, de lengyelek, németek és ruszinok is voltak a keretben. Megfelelő irányítással összeforrott közösségként nyújtották a kiváló teljesítményeket. Kár, hogy a politikusok és újságírók ezt nem akarták észrevenni, – csökkenhetett volna a társadalmi feszültség, nem beszélve arról, hogy ezt a társadalmi szempontból is figyelemre méltó teljesítményt értékelni kellett volna.
Világviszonylatban igen ritka, vagy talán egyedülálló, hogy egy huszonötezer lakosú vidéki városka tizenegye beverekedje magát egy tizenötmilliós ország élvonalbeli bajnokságába, ott kupát nyerjen, majd UEFA kupát játsszon, sőt – egy alkalommal, hajszál híján megszerezze az országos bajnoki címet!

(Folytatjuk.)

Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László
{iarelatednews articleid=”45924″}