Kellett a politikai és gazdasági háttér… Csodák Dunaszerdahelyen sem voltak. A DAC felemelkedése a nyolcvanas években, feljutása az elsőligába és ottani helytállása számos fontos mozzanat egybejátszásának következménye volt.
Annak idején, a pártállam viszonyai között csak suttogták, ma már megírhatjuk: hiába lett volna a szakemberek lelkesedése, a játékosok tehetsége és küzdeni tudása, a szurkolók támogatása, ha nincs meg a megfelelő társadalmi háttér. A csicsói születésű Magyarics Vince a DAC szárnybontogatásának idején a Dunaszerdahelyi járás pártbizottságának vezető titkára volt.
Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő volt a térség leghatalmasabb „ura”. Bár ő sohasem játszott focicsapatban, felismerte, milyen óriási ösztönző szerepe lehet a csallóközi emberek életében a szövetségi ligának. Ő volt az, aki minden felelősséget vállalt az ügy érdekében: aki zöld utat engedélyezett a szakvezetőknek, s aki – vélhetően – elmagyarázta a központi bizottság tagjainak, miért lenne üdvös, ha Dunaszerdahelyen megtörténne a csoda – a DAC a prágai Sparta és a pozsonyi Slovan „játszótársa” lenne.
Magyarics Vince: „Még Prágában, amikor Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) Központi Bizottságán dolgoztam az ifjúsági és sportosztályon, az egyik ebédnél téma volt az élvonalbeli labdarúgás. Politikus kollégáim egyöntetűen kinyilvánították, hogy elsőligás csapat csakis a kerületi székhelyeken vagy a nagyvárosokban működhet, mert másutt nincsenek meg a feltételek. Én ezzel a véleménnyel nem értettem egyet, s csendesen megjegyeztem,ha én lennék az első ember valamelyik járásban, megpróbálkoznék a nagy cél elérésével.
Később, amikor már járási párttitkár voltam, és a DAC a legfelsőbb bajnokságban szerepelt, ugyanezek a kollégák (is) feltették a kérdést: miként sikerült? – A focistáink küzdötték ki az elsőligát! – hangzott a feleletem. Persze, a focisták soha nem juthattak volna Csehszlovákia legjobb csapatai közé, ha nincs megfelelő támogatás, vagyis a megfelelő politikai és gazdasági háttér.
A hetvenes évek végén a DAC a divízióban – a harmadik ligában – gyűjtögette vagy hullajtgatta a pontokat, s ez valahogy nem elégítette ki a szurkolókat. A csallóközi ember imádja a focit, amely az ottaniak nagy szórakozása máig. Ezek az emberek nagy lokálpatrióták, ragaszkodnak a szülőföldjükhöz és áldozatokat is képesek érte hozni. Ugyanez mondható el a többi dél-szlovákiai magyarról, hiszen később a DAC-meccseire gyakran a Nagykürtösi járásból, vagy még távolabbról is érkeztek szurkolók.
Ez a magyarázata a meccseink sokak számára hihetetlenül magas látogatottságának, hiszen legsikeresebb éveiben a DAC-ot csak a Sparta előzte meg ezen a téren – mi nyolcezres nézőszámot értünk el meccsenként! De visszatérve a társadalmi háttérhez: abban a járásban, amelyben a mezőgazdaság szinte világszínvonalú eredményeket mutatott fel, s ahol évi kétmilliárd koronát „hozott” a mezőgazdaság, nem lehetett gond a 3-5 milliós költségvetés előteremtése.
Munkatársaimmal együtt úgy gondoltuk, hogy meg kell próbálni elérni a legmagasabb csúcsot is, de mindezt csakis legálisan, a törvények adta lehetőségeken belül tehetjük. Így történt, hogy a labdarúgók szövetkezeti tagok lettek. A járás csaknem mindegyik földműves szövetkezete alkalmazott DAC-játékosokat, kivéve a vásárútit, amely a nyárasdi kézilabdázó lányok (a hírneves elsőligás Druzstevník Topolníky) gazdasági hátterét biztosította. (1994)
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László
{iarelatednews articleid=”48515″}
