Sorozatunk előző részében Magyarics Vince, a Dunaszerdahelyi Járási Pártbizottság vezető titkára arról beszélt, hogy városkájában és a csallóközi térségben elképzelhetőnek tartotta egy olyan labdarúgó csapat „felépítését”, amely egy idő után Csehszlovákia legjobb klubcsapatai közé kerül.
A vezető titkár jól tudta, hogy e rendkívüli cél eléréséhez nem elegendő a lelkesedés: meg kell hozzá teremteni a politikai és gazdasági hátteret. És most ismét neki adom át a szót: „Az én szerepem mindössze annyi volt, hogy összehívtam a járás gazdasági és politikai vezetőit a dunaszerdahelyi pártházba, és közöltem velük, hogy a DAC-ot be szeretnénk juttatni az ország legmagasabb szintű labdarúgó bajnokságába. Aki ezzel a törekvéssel egyetért, az a bevezetőm után maradjon a helyén, aki nem, az hagyja el a termet. Megjegyzem, nem volt jelenléti ív! Miután elhangzott a megnyitóm, csináltunk egy húsz perces szünetet.
A szünet után egyik résztvevő sem távozott! Úgy látom – mondtam, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk, s ennek örülök. A többi részletkérdés – tettem hozzá, átadtam a szót a DAC vezetőinek, majd a járási sportszövetség tisztségviselőinek, s megkértem őket, próbáljanak közös nevezőre jutni. Ezzel a kéréssel az én szerepem végetért, magukra hagytam a tárgyalókat, és a dolgozószobámban vártam, mivel zárul a találkozó. Három óra elteltével megjelentek a DAC vezetői – Weisz Mihály, Gyurcsík József, Veréb István, Nagy István és a többiek. Bejelentették, hogy mindenben megegyeztek.
Így történt, hogy a játékosok a járás mezőgazdasági szövetkezeteiben nyertek alkalmazást, s elkezdődött a hosszútávú, céltudatos csapatépítés. Persze, a csapat kiváló eredményei szemet szúrtak, különösen a konkurrens városok áskálódtak ellenünk, napirenden voltak az ellenőrzések. Nem volt ez olyan sima folyamat, amilyennek első látásra feltételezné az ember, de hiába jöttek az ellenőrök, néhány apró hibát leszámítva nem találtak kifogásolnivalót.
Mint már említettem, ügyeltünk rá, hogy törvényes keretek között dolgozzunk. A járás és a város vezetői hathatós erkölcsi segítségben részesítették a csapatot, mindegyik hazai mérkőzésen ott voltak, sőt, idegenbe is elkísérték – velem együtt – a fiúkat. Ha pedig már Eperjesen, Prágában vagy Ostraván jártunk, mindig kapcsolatot kerestem az ottani vezetőkkel. Sikerült elérnem, hogy az ellenfél városának vagy kerületének politikai vezetői is ott legyenek a mérkőzésünkön. Megtörtént persze, – például Eperjesen, – hogy a funkcionáriusok nem jöttek ki a meccsre, de ennek is megvan a magyarázata: ott ugyanis általában nyertünk.
Érdekes, én szerencsét hoztam a csapatnak, mert a jelenlétemben ritkán kaptunk ki. Már a játékosok is mondogatták, hogy ha én ott vagyok, nem tudnak vereséget szenvedni. Volt egy jegyzetfüzetem, abban mindegyik DAC-meccs rövid története benne van, megtalálhatók benne a góllövők, sőt a tippek is. Nyolcvan százalékos eredményességgel meg tudtam saccolni a várható eredményt! Általában már a bajnokság menetrendjének kisorsolása után megtettem a tippjeimet, s így teszek a mai napig. A játékosokkal és az edzőkkel jó volt a kapcsolatom, s ez is érthető, hiszen gyakran kimentem az edzésekre is.
Ha nem voltam szabadságon vagy gyógykezelésen, minden meccset megnéztem. A küzdelmek előtt sohasem háborgattam a játékosokat, csak az összecsapások után találkoztunk, a vacsorákon. Az ellenfél kispadja közelében, a hetes számú széken volt a helyem, a bérletem ma is oda szól. Azzal viszont nem vádolhat meg senki, hogy csak a foci „bolondja” voltam, mert ugyanígy segítettem a nyárasdi kézilabdázó lányokat, a somorjai vívókat, kajakosokat vagy éppen a dunaszerdahelyi birkózókat. (1994)
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László
{iarelatednews articleid=”45924″}
