Lelkemnek kedves, jó palócok, tót atyafiak!
Pulszky Ferenc (1) földim nékem, ezért aztán protekciója is volt nálam, hogy ne legyen a portréja annyira epe ízű, mint azt megszokta tőlem a nagyérdemű. Óvakodtam úgy járni, mint egy valahai kollégám, aki az újságban rosszat írt egy földijéről, aztán megizenték neki, hogy többé a szülőfaluja közelébe se menjen, hacsak nem akarja özvegységre s árvaságra juttatni a családját:
„Járt már a világon mindenütt, volt minden, tud mindent, keresztülesett mindenen és beleártja
magát mindenbe.
Egész karaktere abban az egy szóban fekszik hogy: lutheránus. De azért a katolikusoknak is szívesen köszön — s a szabadkőműveseknél ő a nagymester . . .
Egyszer a kis Guszti, még inas korában a következőleg nyilatkozott:
„Csak egy ravaszabb embert ösmerek magamnál; az apámat.”
De Gusztinak nem volt igaza, mert az öreg olyan nagy lutheránus, hogy még a fia sem ösmeri.”
Meg aztán, olyan időket éltünk akkor, hogy meg kellett böcsülni a polihisztorokat. Aki sok egyéb teendője mellett még a Haza gondját is magára vállalta – a Haza pedig az ő gondját vállalta magára:
„Volt már reactionárius, republikánus, jakobinus, carbonari, liberális, pecsovics, mameluk, de a miért mindezt az állapotot keresztülviselte, — miniszter még nem volt soha.
A savanyúnak maradt szőlőt meg nem Ízlelhetvén, öreg korában mondott le a fényes álomról, örököse Guszti javára.
Guszti át is vette e különös örökséget s fizeti utána a százalékot — a szécsényi választókerületben.
…
Mert hát úgy volt eddig, hogy a képviselőházban túlságosan ellegettek egymásnak. Egyik nagyobb kapacitás volt mint a másik.
Valahányszor miniszter-krízis volt, (s hogy sokszor legyen a két Pulszkynak volt rá gondja), mindig felmerült az a kombináció, hogy a Pulszkyakból is illő volna már egyet a piros székbe ültetni. De valahányszor kombinációba kerültek, az is mindig felmerült, hogy : „melyiket?”
És ezen soha sem bírtak a minisztercsináló körök megegyezni, s inkább elejtették mind a kettőt.
Fogta tehát magát Ferenc s ott hagyván a politikai pályát, kitért az útból. . . S akkor aztán egyszerre mindnyájan rájöttek: hogy az öreg Pulszky lett volna alkalmasabb miniszternek.”
Így álltak hát a dolgok abban az őskorban – mármint, hogy a demokrácia őskorában – hogy miniszteri címeket nem rátermettség, hanem „illem” alapján osztogattak, ami aztán fényesen meg is mutatkozott az ország állapotján:
„A kormány azt hiszi, hogy nagy befolyása van a népre, melynek barátja, s nem negligálhatja az öreget.
A nép sem mellőzheti, mert abban a hitben van, hogy a kormánynál, melynek barátja, rendkívüli a befolyása.
Mindaketten csalódnak.
Pulszky csak azért barátja a népnek is a kormánynak is. hogy mindig fennmaradjon a szabadsága elhatározni, kinek legyen az ellensége. A befolyása pedig csak addig tart, míg akár a népnek, akár a kormánynak a szeme felnyílik.
Ö úgy van meggyőződve, hogy épen ezért áll az tartós alapon.”
Végezetül azonban meg nem állhatom, hogy ne illusztráljam, hogy minő kép élt az öreg Pulszkyról a saját választókerületében:
„Ez az ő politikája. De hát erről már sokan Írtak. Igaz, hogy egyéb viselt dolgairól is. Sőt még alakját, orrát is annyira elkoptatták az élclapok, hogy nem maradt — már t. i. nem orra. hanem — semmi mondani valóm. Erről az oldalról gúnyolták ki még a palóc atyafiai is.
Nagy az orra,
Rossz az bora,
Kétfeje sas az maradva.
Hanem igaz, hogy meg is keserülték. Rájok küldte Gusztit képviselőnek.”
…
Ez volt tehát Pulszky Ferenc portréja. Egyike volt azon jeles férfiúknak, kik sokat tehettek volna Magyarországért – ha nem akartak volna politikusok lenni.
Tinéktek azért kívánok több bölcsességet, dicső utódaim!
Ölel benneteket…
(1) Cselfalvi és lubóczi Pulszky Ferenc Aurél (Eperjes, 1814. Szeptember 17. – Budapest, 1897. Szeptember 9.) politikus, régész, műgyűjtő, az MTA tagja.
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48383,48214,48074,47984,47932,47790,47708″}
