Augusztus vége volt, de oly forrón sütött a nap, mintha július lett volna. A Korponai hegyek déli nyúlványaira telepített szőlők körbe vették a falut, mintha takarni, védeni akarták volna valami rejtelmes, megfoghatatlan, titokzatos, ártó erő elől.
A közeli erdők zöld lombjának hűs sátora alatt már rejtőzködve, csendben várakozott az ősz és mélázva hallgatta a szabadtéri színpad felől fel felszálló édesbús zenei dallamokat. Az emberek kisebb, nagyobb csoportokban gondtalanul ettek, ittak, lármáztak, nevettek, vaskos tréfákat engedtek meg maguknak a felállított sátrak alatt. A párolgó katlanok felől ínycsiklandó illatok indultak útjukra a levegőben, hogy ingereljék az emberek nyálkahártyáját, és evésre csábítsák őket.
Az ugrálásra lehetőséget adó gumivárban az izzadságtól csapzottan, kipirult arccal minden erejüket összeszedve ugráltak a gyerekek. A nyugodtabb vérmérsékletűek a kézműves sátrak alatt csendben üldögéltek, és türelmesen próbálgatták a régi mesterségek fortélyait.
A színpadon ekkor egy szakállas fiatalember belefújt a tárogatójába. Szomorúan szállt a dallam a közeli hegyek felé. Úgy tűnt ébresztőnek szánja. A régi hős vitézeket ébresztgeti, akik talán itt a közeli hegyek gyomrában alusszák ezer éves álmukat. A tárogató egyre csak sírt, jajongott, elsírva a magyar történelem minden bánatát.
A nő, aki magányosan, társtalanul ült a nézőtér padján, dúdolni kezdte a dallam szövegét: Krasznahorka büszke vára, ráborult az est homálya, / Magas tornyán az őszi szél, régmúlt dicsőségről beszél.
Igen, elmúlt a régi dicsőség, a történelem szele messze vitte, csak a könyvek sárga lapjai őrzik még. Kit is érdekelhet az itt hullámzó embertömegből Rákóczi nagyságos fejedelemnek és a kurucoknak hősies harca? Ma már a harc csak a mindennapok betevő falatjáról szól, nem a nemzet megmaradásáról.
Gondolatainak történelmi kalandozásából a háta mögött ülő fiatal asszonyok locsogása térítette vissza. Csak mondták és mondták a magukét, nem törődve a tárogató zokogó dallamával, a pillanat ihletettségével. A tárogatós meghajolt, a nő tapsolt, a többiek továbbra is beszélgettek. A következő műsorszám amerikai folklór zene volt, amelyre csinos, fiatal lányok táncoltak be a színpadra, farmer gatyás feneküket ritmusra riszálva.
A magányos nő felállt a nézőtérről. Valahogy ez a produkció sehogy sem illett a tárogató, bús dallama után.
Egyáltalán kivel is oszthatná meg a gondolatait, inkább magába zárja, mert senkit sem érdekel. Megszokta már a társtalanságot, azt, hogy gondolatait, nézeteit nem mindig közölheti, nem oszthatja meg mással, összeütköztetve a nézet különbségeket, egészséges vitára késztetve partnerét. Felállt hát és körbenézett az emberi sokaságon, látta, hogy minden-ki magával van elfoglalva. A test állandóan követeli a magáét, egyél, igyál, mindent és mindig nagyobb mennyiségben, amit elfogyasztasz az a tiéd! A szellem azonban csendben várakozik a táplálékra, nem harsog, nem követel, és csak azt veszi el, ami a szellemnek megfelel.
A nő elindult, hogy hűs árnyékot keressen magának valamelyik sátor alatt, mert a nézőtérre egyre forróbban sütött a nap. Ekkor látta meg a férfit, aki filmfelvevő gépével a kezében ide-oda bóklászott és igyekezett minden érdekes műsort filmszalagra venni. Amikor összetalálkozott a tekintetük hirtelen felismerték egymást.
A férfi intett a kezével köszönésképpen, a nő visszaintett. Azt hitte, hogy ezzel az intéssel eleget is tett az illendőségnek és nem gondolta, hogy a férfi követni fogja őt az egyik sátor alá és leül melléje. Beszélgetni kezdtek. Először bátortalanul, tapogatózva, hogy milyen téma érdekli a másikat, majd egyre bátrabban dobálták egymásnak a szavak, mondatok, események labdáját. A nőből egyre bátrabban ömlött a szó, mintha ezt a férfit mindig ismerte volna, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. A férfi először bátortalanul kezdte a mondókáját, de végül ő is egyre jobban megbátorodott és lassan túlbeszélte a nőt. Eltűnt mellőlük a sátrak tömege, a műsor lármája, a gyerekek zsivaja, a színek és illatok kavalkádja, csak ők voltak ketten, a férfi és a nő.
Az idő azonban könyörtelenül rakta zsákjába az elhasznált perceket, órákat és az augusztus végi forró nap a közeli hegyek mögé készülődött. A férfi és a nő köré láthatatlan szálak kúsztak, amelyek végén, mint őszi ökörnyálon a pókok, titkos érzelmek hintáztak, le s fel, mint a libikóka. A nő nem vette észre a titokzatos érzelmek szálainak szövevényét, amelyek észrevétlenül megkapaszkodtak a ruháján és befurakodtak énjének legtitokzatosabb rejtekébe. A férfi óvatossága egyre jobban nyilvánvaló lett, arcát, énjét szakállába rejtette és már csak felületes dolgokat mondott, amivel nem kellett elköteleznie magát.
„Mennem kell!” – szólt hirtelen a nő, amikor észrevette a férfi hamis játszmáját. Felállt és kezét nyújtotta, próbált elköszönni, de a férfi még ezt is, meg azt is el akarta mondani. Otthon senki sem hallgatta meg, hiába volt felesége, rendszerint magányos volt. Most itt az alkalom, hogy valaki őt is meghallgassa. Végül elfogytak a szavak, csend lett körülöttük, amely beszédesebb lett minden szónál. Ekkor még egyszer egymásra néztek. A férfi szemében könyörgés bujkált, míg a nőében csendes megadás.
Ne menj még! – mondta a férfi szeme – jó volt veled lenni, beszélgetni!
Veszélyes útra tévedtünk, a mi egymáshoz tartozásunk már lehetetlen! – gondolta a nő és a titokzatos érzelmek fellobbanó lángocskái egyszerre ki is hunytak a szemében.
Az augusztusi forró napkorong éppen akkor bukott le a közeli hegyek mögött. A kihunyó fény mintha érzékeltetni akarta volna a nő és a férfi alig fellobbant érzelmeinek kihunyó parazsát. A nő felállt és indulni készült. Tudta, nem lehet tovább játszani az érzelmekkel, mert a férfihez már valaki más tartozik. Érezte, valahol bent énjének legmélyén, újra előtört a szomorú magányosság. Elhessegette magától ezt a kellemetlen érzést, elköszönt a férfitól és megadóan indult hazafelé.
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48504,48505,48507,48508,48510,47929,31831″}
