„… semmi sem hatol be olyan mélyen a lélekbe, mint a ritmus és a dallam, felékesíti és megnemesíti a lelket.” (Platon)
Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy Jehudi Menuhin, a világjáró hegedűművész és karmester – akit mély emberségességéért több ország becsületrendjével tüntettek ki, akit számos lovagrend tagjává választott, aki a Nehru Békedíjat is megkapta – a görög bölcs „üzenetét” ismerhette. Ugyanis, Jehudi Menuhin volt az, aki az UNESCO (Egyesült Nemzetek Tudományos és Kulturális Szervezete) Nemzetközi Zenetanácsának elnökeként 1975-ben elfogadtatta, hogy október 1. legyen a Zene Világnapja.
Az akkor elhangzott beszédében többek között ezt mondta: „Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói.”
Menuhin kivételes szakmai tudása, zenei intelligenciája párosult kivételes humanizmusával. Például, hogy a fasizmus elől az Amerikai Egyesült Államokba távozó, egyre betegebb – súlyos anyagi gondokkal küzdő Bartók Bélán némiképp segítsen, kompozíciót rendelt tőle. Így született meg Bartók utolsó befejezett műve, a Hegedű szólószonáta, amelyet 1944 novemberében, Jehudi Menuhin előadásában ismerhetett meg New York.
Jehudi Menuhin életvitele és életműve garancia arra, hogy 1975. október 1-jén az általa mondottakat a lehető legőszintébben gondolhatta. Hiszem és vallom, hogy (Bartók Béla szerint) a „legjobb magyar zenész”, Kodály Zoltán „A zene mindenkié!” kinyilatkoztatása is, a görög bölcs által is megfogalmazottakban való rendíthetetlen hitéből fakadt. Tanítómesterünk még Menuhinnál is többet szeretett volna: azt akarta, hogy a zenének sok-sok „ünnepnapja” legyen, mert mint tanította: „Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene. Erre az örömre azonban tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig.”
Remélem a t. Olvasó nem veszi ünneprontásnak, ha (a tények tükrében) felteszem a kérdést: vajon hol tartunk ma az „örömre tanításban”, hol tart ma zenei köznevelésünk? A válasz dióhéjban: az alapiskolában a zenei nevelés mindössze heti 1 tanóra, az 1. osztálytól a 7. osztályig, a 8. és 9. osztályban már nincs zenei nevelés. A középiskola minden típusából, szinte teljesen száműzték a zenére és zenével való nevelést, mindössze a nyolcéves gimnázium, primo és secundo osztályában van hetente 1 tanóra – ennyi, itt tartunk ma! Mit lehetne, mit kellene tenni? Ismét csak dióhéjban: a mindmáig autokrata és technokrata szemléletű, teljesítmény központú, lélekölő alapiskola helyett – amely ún. „fontosság” szerint rangsorolja az egyes tantárgyakat: fő-, mellék- meg „csak”- (az „csak” rajz, az „csak” zene, az „csak” stb.) tantárgyakra (diszkriminálva ezáltal magát a tantárgyat és annak tanítóját is), mielőbb át kell állni a „kevesebb a több”-szemléletű, az integrált tantárgyakban – a tudomány, a természet, a művészet világa, s ezeket arányos időráfordítással művelő – gondolkodó iskolára; a mára „versenyistállóvá” degradált gimnáziumnak pedig vissza kell adni a „rangját”, a rendeltetését: olyan tanintézetté kell azt visszaállítani, amely az általános műveltség megadásával készíti fel a rábízottakat a továbbtanulásra.
A változtatás elképzelhetetlen teljes szemléletváltás nélkül. Egész nevelési rendszerünket az agykutatás legújabb eredményeire kell alapozni, miszerint: mindennapi sikereink elérésében, az IQ-nál sokkal nagyobb szerepet játszik az EQ, azaz az érzelmi intelligencia, amely fejlesztésének leghatékonyabb „eszköze” a művészetekre s a művészetekkel való nevelés, kiemelten a zene. Ezt tudatosítani iskolapolitikának és a pedagógusképzésnek halaszthatatlan kötelessége.
Csaknem 50 éves gyakorlati pedagógus praxissal a hátam mögött, tudatában vagyok, hogy a változtatás – változás nem megy máról holnapra. Addig is, hadd ajánlom a változtatni akaróknak megszívlelésre, amit – mindmáig karnagyként – tapasztalok, ezért hiszem és Kodály Zoltánnal vallom: „Leghálásabb tárgy a karének, mert legjobban fizet a ráfordított fáradságért. A tudományos tárgyak iskolai eredménye nem igen mérhető komoly tudományos mértékkel. (…) Ellenben bármely iskola énekkara elérheti azt a színvonalat, amelyen alkalmassá válik az iskolán belüli nevelő szerepre. Egy lépéssel tovább már a nyilvános zeneéletben is számottevő értéket jelenthet.”
Szinte hallom az ellentábor felhördülését, mi több, a velem nem egy húron pendülő zeneszakos kollégák ellenvetését is: „Karének? Ugyan! A mai fiatal már nem igényli.” Annál a pedagógusnál, aki kényelmességből fel sem kínálja diákjainak az éneklés lehetőségét, akinek magának nincs rá igénye, hogyan is lenne a gyermeknek – fiatalnak arra igénye? Igazamat – miszerint a mai fiatal is szívesen énekel – mi sem bizonyítja jobban, mint a tények: a háromévenként megrendezésre kerülő Csengő Énekszó, tavalyi, XV. évfolyamán 4 alsó tagozatos, 11 felső tagozatos és 3 középiskolai kórus – a párkányi Liszt Ferenc Művészeti Alapiskola – Hanza Rolanda, az Ipolysági Magyar Gimnázium Bartók Béla Ifjúsági Vegyeskara – Béres Gábor, az idén fennállásának 45. évfordulóját csodálatosan nívós hangversennyel megünneplő, kassai Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola Leánykara – Ferencei Andrea és Kekeňák Szilvia vezetésével – mérette meg felkészültségét.
Summa summarum: mi kell a jobbításhoz? Kodály Zoltán erre is megadta a választ: „Nem kell hozzá más, mint néhány énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába. Akinek lelki szükséglete az a kis munkatöbblet, amire hivatala nem kötelezi, de ami éppen a hivatalos munka ízét, lelkét, értelmét adja meg.” El kell érnünk, hogy a karének mind az alap- mind a középiskolában – párhuzamosan más tárgyakkal – kötelezően választható tantárgy rangra emeltessen. Hadd toldom meg – az iskoláink igazgatóinak figyelmébe ajánlva – az előbbieket még egy kodályi üzenettel: „Minden a vezetőn múlik.”
Hinni kell Kodály Zoltán tanításában és a maga posztján mindenkinek tennie kell, hogy tanítómesterünk „jóslata”: „Az ének ma: Hamupipőke az iskola tárgyai közt. Pedig hiába: ő érte jön el a királyfi, csak az ő lábára illik a cipő – beteljesüljön.
Stirber Lajos, Felvidék.ma
ny. zenepedagógus, a Magyar Kultúra Lovagja
