Föld alatt rejtőzködő búvópatakként tör elő a szívből olykor egy-egy emlék vagy emléksor. Így, advent idején a gyerekkor örök fénye is fel-felvillan a lélekben, a csoda és a titok széttengerzése a gyermeki lélekben, az öntudatlan szépség, a várakozás az első hóhullásra, a mennyből vagy a föld alól előlopakodó száncsengők csilingelése. S mindjárt utána, valami titkos elrendelés folytán, dallamok és versritmusok tolulnak fel a napvilágra, elsősorban olyan dallamok és ritmusok, melyeket gyermekek előadásában hallottam az évek folyamán. S tüstént kötődik hozzá egy gondolat, melyet emlékeim szerint egy őszutói est derengő fényében, mintegy éberálomban olvastam a leginkább félreértett költőkről, akiknek a verseiben nemcsak a vizek és a növények, hanem a gyerekek, sőt az erdei és mezei vadak hangja is bölcsőre, fészekre, odúra talál; azokat a hangokat, melyekkel a teremtmények közlik a nevüket Teremtőjükkel, időtlenül és fáradhatatlanul.
S erről mindjárt belém villan egy ősrégi, különös mondat, miszerint a mindenség urakkal van tele, de szolgája csak egy van, Isten. Annak a teremtménynek a felismerése ez, aki a csillagos égen, „az üdvözült gyönyörűségből” szőtt égtakarón túl megsejti a titkok birodalmát, s a lelkében áhítatot, végtelen békét és határtalan megnyugvást érezve ráébred, hogy neki, személyesen neki a földön sorsa van, s ebben a sorsban, ebben az ő énjében, az ő terében, idejében és közösségében meg kell születnie még egyszer, az anyagi világosságnál fényesebb világosságba, a lélek világosságába, hogy önmagát ne csak az életben, hanem a létben is megszilárdítsa.
E felismerés azt is megmutatja nekünk, hogy az ember a titokterhes és fájdalmas elhagyatottság szövetéből felemelheti a fejét s felismerheti: az út, amelyen ő jár, nem egyéb, mint a lét, s ez a lét ő maga; hogy ő – az örök ember útjára lépve – az úrból szolgává lehet, méghozzá mindenki szabad szolgájává, mi több, Isten barátjává. Nem kell hozzá sok, de ez a kevés a minden: a szeretet szabadságába kell felöltöznünk, hogy Isten mindent felülmúló csöndjében, várakozásaink során meghalljuk a látható és láthatatlan világ szavát, s ezt tolmácsoljuk örökösen megtestesülni vágyó szavainkban. Méghozzá úgy, hogy az ember mindvégig az maradjon, aki: a nyilvánvaló és a titok, a hála és a remény mezsgyéjén állva, s együtt forogva az egymást váltó, drágakőragyogású évszakokkal, az univerzum kozmikus idejével.
Így, advent idején várakozásunk meghatványozódik, még inkább várjuk nemcsak a szelíd hóesést, nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világ megnyilatkozását is, a fönséges titkoknak azt a morajlását, mely a kagylóba zárt tenger morajlásához hasonlatos. Azt, hogy várakozásunk valamilyen módon, valami miatt megszentelődjön, s így már maga a várakozás azonos legyen a végtelen megérkezéssel oda, ahova egész életünkben készülődünk, az „atyai házba”, legyen az akár egy kidőlt-bedőlt istálló, jászolában egy szelíd kisdeddel, s körötte az állatokkal, melyeknek a szemében igazi hűség világol. Hiszen advent idején arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént, mégis, újra és újra meg akar történni a lelkünkben és a szívünkben, hogy a múltra várakozzunk és a jövőre emlékezzünk – a jóság, a szépség és az igazság misztériumában, a medrére talált folyó, a Nap körül keringő Föld belső békéjével, együtt lélegezve a kegyelemmel. Úgy, hogy ezt a belső békét egészen betöltse az élet teljességének: a szabadságnak és az üdvösségnek a reménye. Mintegy kiemelkedve térből és időből, s közölve nevünket a Teremtővel, időtlenül és fáradhatatlanul.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.Ma
{iarelatednews articleid=”50298,50262,43312″}
