Katolikus nevelésen, sőt általában keresztény nevelésen az egyházjog nem pusztán a hitoktatást érti, hanem azt a folyamatot, amelynek során a vízből és Szentlélekből újjászületett új teremtményt elvezetik az emberi személy érettségére. Ez azt jelenti, hogy a megkeresztelt embert kellőképpen megtanítják az üdvösség titkának megismerésére és megélésére (217. k.). Vagyis a keresztségben a keresztény szülők nemcsak nevet adnak gyermeküknek, nemcsak egy vallási aktusban részesíttetik őt, de arra vállalkoznak, hogy kellőképpen elősegítik gyermekük lelki, szellemi és testi kibontakozását.
Ebből adódóan a katolikus szülőknek kötelessége és joga, hogy gyermekeik katolikus neveléséről gondoskodjanak, és ehhez az adottságoknak megfelelően a kellő eszközöket is megválasszák (793. k., 797. k.), hiszen elsősorban ők a felelősek a gyermek neveléséért. ,,Mivel a szülők adták az életet gyermekeiknek, ezért az ő súlyos kötelességük azok felnevelése is. Őket kell tehát tekinteni az első és legfontosabb nevelőknek'” (II. János Pál, Familiaris consortio). Ennek a szülői jognak és kötelességnek az egyik forrása éppen az, hogy a megkeresztelt embernek joga van a keresztény neveléshez, hogy így eleget tudjon tenni az evangélium szerinti életre szóló hivatásának (217. k.).
Természetesen magának az Egyháznak is feladata a nevelés, ezért különösen a lelkipásztoroknak a kötelessége, hogy a gyermekeket hozzásegítsék a katolikus neveléshez (794. k.). Ebben a nevelői tevékenységben az ember természetfeletti hivatásán kívül figyelemmel kell lenni a földi társadalom javának előmozdítására is. Törekedni kell a fiatalok fizikai, erkölcsi, szellemi képességeinek, felelősségérzetének harmonikus kibontakoztatására s felkészítésükre a társadalmi életben való tevékeny, szabadságukat helyesen felhasználó részvételre (795. k.).
Ennek a nevelési folyamatnak az egyik legfontosabb eszköze az iskola. Katolikus iskolának az egyházjogban azt az iskolát nevezzük, amelyet az illetékes egyházi hatóság vagy egy hivatalos egyházi jogi személy (vö. 116. k.) igazgat, vagy amelyet az egyházi hatóság írott okmánnyal ilyennek ismer el (803. k. 1. §). Ahhoz, hogy az iskola nevében is szerepelhessen a ,,katolikus'” jelző, az illetékes egyházi hatóság hozzájárulása szükséges (803. k. 3. §). A ,,katolikus iskola'” olyan jogi minősítés, amely kötelez: az ilyen iskolában az oktatásnak és a nevelésnek meg kell felelnie a katolikus tanítás elveinek. Az oktatóknak pedig kifogástalan tanításukkal és feddhetetlen, becsületes életükkel példát adva, ki kell tűnniük (803. k. 2. §).
Értelemszerűen az egyházjog ezért arra is felszólítja a szülőket, hogy gyermekeiket olyan iskolákra bízzák, ahol gondoskodnak a katolikus nevelésről. Ha ez nem lehetséges, iskolán kívül kell megoldaniuk gyermekeik katolikus nevelését. (798. k). Amint látjuk a lehetőségekhez mérten a szülők és az Egyház együttes felelőssége a katolikus nevelés és az ide vonatkozó közfeladatok közös vállalása, ami akár egyházi intézményekben a katolikus iskolák segítségével, akár más alkalmas módon történhet.
Az Egyház rendeltetése és küldetése révén jogot formál bármilyen iskolatípus alapítására és vezetésére a legelemibb ismereteket oktató iskoláktól a legmagasabb fokú képzést nyújtó intézményekig (800. k. 1. §). Ennek konkrét megvalósítása általában az államok és az egyházak közti megállapodások szerint történik. A hívőknek viszont kötelessége, hogy erejükhöz mérten támogassák a katolikus iskolák alapítását és fenntartását (800. k. 2. §). Azoknak a szerzetes intézményeknek pedig, amelyeknek a nevelés sajátos küldetésük, különösen is feladatuk, hogy a megyéspüspök hozzájárulásával alapított saját iskolájuk révén vegyék ki részüket a katolikus nevelés munkájából (801. k.).
A megyéspüspökök maguk is alapíthatnak katolikus iskolát az Egyházi Törvénykönyv előírásai szerint, sőt szükség esetén ez feladatuk is. Ahol ez hasznos, a megyéspüspököknek gondoskodniuk kell szakmai, technikai, valamint más sajátos iskolák alapításáról (802. k.) Az egyházi egyetemek vagy egyetemi szintű fakultások alapítása viszont már meghaladja a megyéspüspök hatáskörét (vö. 809. k., 816. k.). Ezek alapítása, jóváhagyása és irányítása a Szentszékre tartozik.
A katolikus vallási oktatás és nevelés viszont a helyi egyházi hatóság irányítása alá tartozik, akármilyen iskolában vagy bármilyen tömegtájékoztatási eszköz útján történik is (804. k. 1. §). Ez az irányítás elsősorban a tanítás tartalmára vonatkozik (vö. 804. k. 2. §), s garantálni hivatott, hogy az Egyház nevében végzett vallási oktatás s nevelés valóban az Egyház hiteles tanítását és életeszményét közvetítse.
A püspöki konferencia feladatkörébe tartozik, hogy általános szabályokat adjon ki a vallási oktatás és nevelés tárgyában (804. k. 1. §). A szervezés és a felügyelet viszont a megyéspüspökök teendője (uo.), még olyan iskolák esetében is, melyeket a megszentelt élet intézményeinek tagjai alapítottak és vezetnek (806. k. 1. §). A megyéspüspöknek joga van arra is, hogy általános előírásokat adjon ki a területén működő katolikus iskolák számára. A helyi főpásztor joga a hitoktatók kinevezése vagy jóváhagyása is (805. k.). Kötelessége gondoskodni arról, hogy a katolikus hittan oktatására – akár katolikus iskolában, akár másutt – csak olyanok kapjanak megbízást, akik tanításuk helyessége, keresztény életük tanúságtétele és pedagógiai hozzáértésük tekintetében kifogástalanok (804. k. 2. §).
Az egyes egyházmegyékben az Egyház az egyházi, ill. a katolikus iskolák feletti központi felügyeletét az egyházmegyei iskolai hivatalok révén gyakorolja.
25 évvel a rendszerváltozás után szűkebb pátriánkban is elérkezett az idő, hogy kimenjünk a perifériákra. Saját peremünkre. Oda, ahol eddig még nem jártunk. Ahová még nem volt bátorságunk kilépni. Ki kell mennünk, hogy mi magunk és általunk mások is megismerjék és megszeressék Jézus Krisztust. Nemzedékünk egy gyors és mély átalakulás korszakában él. Úgy hitben, mint hitvallásban, nemzetiségileg és kultúrában, kisebbségben vagyunk, gyakran egymást közt megosztva, benső ellenségeskedések és kívülről jövő üldöztetések közepette.
Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók, ezért áldott őseink példájára újból meg kell tanulnunk imádkozni és együtt lenni a feltámadt Úrral, hogy osztatlan szeretetünk megnyissa szemünket Istenre, önmagunkra és a felebarátra. Meglássuk a szolgálat szükségét a tudatlanok és szenvedők iránt, legyenek bárkik és bárhol is, önként és nagylelkűen szolgálva a szűkebb pátria minden tagját. Nem téve különbséget semmiféle hovatartozás szolgálatában.
Ehhez nem kérünk semmi mást, mint szabadságot. A vallásszabadság alapvető emberi jog. Minden embernek szabadnak kell lennie, egyedül vagy közösségben másokkal, az igazság keresésében, a vallási meggyőződések nyílt megvallásában, megfélemlítéstől és külső kényszertől mentesen – mondta a minap Ferenc pápa Sri Lankán. Isten hiteles imádása nem járhat együtt semmiféle hátrányos megkülönböztetéssel, gyűlölettel, vagy erőszakkal. A helyesen gyakorolt vallásosság tiszteletben tartja az élet szakralitását, mások méltóságát és szabadságát és elvezet a mindenki javát szolgáló szeretetteljes elkötelezettségre.
Ez a mi utunk is. Mi, itt Szepsiben is arra kaptunk indíttatást, hogy „kimenjünk” a peremekre ugyanolyan buzgalommal és bátorsággal, mint Boldog Salkaházi Sára testvér. Az ő érzékenységével és vágyával, a másik iránti tisztelettel, hogy megosszuk a kegyelem szavát (v.ö. ApCsel 20,32), aminek hatalma van erősíteni, és ha kell, újra építeni a végvárakat.
Gábor Bertalan, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50887,50852,43839,39713″}
