Későn érkezett a szomorú hír, már el is temették, amikor értesültem róla, hogy kolozsvári otthonában elhunyt az erdélyi (romániai) magyar közösség, de az egységes kárpát-medencei magyar nemzeti közösség jeles egyénisége: Kötő József. Nem túlzás ha azt mondom róla, hogy mihozzánk is tartozott, hiszen több helyen is megfordult errefelé, utoljára is Diószegen találkoztam vele, a Csemadok 65. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi megemlékezésen. Hívtam újból mifelénk, hiszen a Kazinczy Napokon és a Fábry Napokon már korábban vendégelőadóként egyaránt szerepelt. A meghívást örömmel vette, mondván, szívesen jön ismét Kassára, de erre csak az összegzésre is sarkalló 75. születésnap után kerülhet sor, hangsúlyosan kikötve azt, hogy Szilicét is vegyük be a programba, mert ha már kassai otthonomban vendégeskedett, szeretné megismerni szülőhelyemet is. Aztán itt a megmásíthatatlan: gyógyíthatatlan betegsége rövid idő alatt végzett vele, január 19-én visszaadta lelkét Teremtőjének. 75 éves volt.
Kötő József 1939-ben született Kolozsváron. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1956-ban. Abban a nagynevű kollégiumban, amit Sütő András írásai alapján egy kicsit mi is magunkénak érezhetünk. Tanári oklevelet a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett, ahol később ledoktorált. Tanárként kezdte hivatását, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színház munkatársa lett, később igazgatója. Nehéz lenne számba venni otthoni közéleti tisztségeit, közülük talán néhányat. Volt a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (RMDSZ) titkára, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, kétszer az Oktatásügyi és Kulturális Minisztérium államtitkára Bukarestben, parlamenti képviselő, regionális és helyi testületek tagja.
Íróként, dramaturgként, színháztörténészként, egyetemi tanárként számtalan tudományos munka, tanulmány szerzője. Az erdélyi magyar színjátszás gazdag történetét ő dolgozta fel legteljesebben. Csodálatot és tiszteletet kiváltó tudásának csak kisebb részét sikerült könyvekbe foglalni. Említette, hogy az unokákkal töltött boldog foglalatosságok és állandó közéleti szolgálatok (különösen fontosnak tartotta a otthoni és külföldi meghívásoknak eleget tenni!) mellett még néhány könyv tervét is fejében hordozza.
Több szakmai és állami kitüntetésben részesült odahaza és külföldön egyaránt. Megkapta a Román Köztársasági Érdemrend Nagy Tiszti Keresztjét (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét (2002), Magyar Örökség díjat (2010) és a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak is örökös tagja lett.
Különböző nemzetközi testületeknek volt a tagja. Nekem a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia testületeiben volt szerencsém vele egy ügyet szolgálni. Elmondhatom, hogy szilárd szakmai felkészültsége, embersége, tisztessége mindenütt tiszteletet ébresztett és baráti hangnemet eredményezett. Mentes volt bizonyos erdélyi lobbicsoportoknál többször tapasztalt az „ide mindent” kizárólagosságától, empatikusan viselkedett más határokon kívüli magyar nemzeti közösségek iránt.
Többször megfordultam olyan rendezvényen, ahol előadóként, vendégként volt jelen. Élete, munkássága az EMKE jelmondata – „Ki a köznek él, annak élni érdemes” – szellemében fogalmazódott és valósult meg. Gyakran a legközelebbi barátait is zavarba hozó szerénysége, szikrázó vitákban is megőrzött bölcs nyugalma, kompromisszumkészsége, önzetlen segíteniakarása, és erőt sugárzó optimizmusa sok hívet szerzett neki, de az erdélyi és az összmagyar ügynek egyaránt. Az ő közelében azt is tapasztaltam, mennyire fontos a saját mindentudásunk vetett csalárd hit helyett odafigyelni mások véleményére, türelemmel meghallgatni a tőlünk ellentétes álláspontokat is. Pedánssága abban is megnyilvánult, hogy – tanári hagyományokhoz hűen – minden fellépésére (előadás, emlékbeszéd, vitafelszólalás) írásban készült, idegen volt tőle a lekezelő semmitmondás, a szalmacséplés, a pufogó szólamok, panelszövegek ismétlése, és önmagunk tévedhetetlenségének állandó kihangsúlyozása, amik – sajnos – naponta visszaköszönő jelenségei a közéletnek.
Adyval mondhatjuk „Valaki útravált belőlünk, hiány marad – mindvégig!” Kötő József nemzeti közösségünk – tágabb családunk – értékes és hasznos tagja volt, aki életével és munkásságával igazolta a Bethlen Gábor-i intelmet „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
Álljunk meg egy pillanatra, emlékezzünk egy igaz magyarra, mondjunk érte egy imát.
Legyen áldott az emléke – Isten nyugosztalja!
Máté László, Felvidék.ma
