A második világháború befejező szakaszában a Csallóköz térségében nem került sor pusztító harci cselekményekre. 1945 márciusában a Karcsaszélhez tartozó kis településeken is magyar csendőr- és híradós alakulat, majd német katonaság tartózkodott. E településeket összekötő főbb útvonalakon, a falvakon át német teherautók, haditechnika, magyar katonaság menetoszlopai haladtak gyors ütemben Pozsony irányába. Számos porta deszkakerítésére katonák nagy betűkkel felfestették a jelszót: Lesz még kikelet!
A körülöttem zajló események hátterét, szélesebb összefüggéseit akkor – tízéves gyermek lévén – nem érzékelhettem, de mindent, például a katonák érkezését, távozását, fegyverzetüket, sorakozóikat, a lóháton érkező huszárokat, az erdélyi katonák nyelvjárási sajátosságait („erősen rossz gyermek”, „majorság”, „pityóka” stb.), az orosz vadászgépek berepüléseit izgalmas kalandként éltem meg és véstem emlékezetembe. Különösen fájdalmas volt számunkra a leventék besorozása, amikor mi is elbúcsúztunk testvérünktől, Elemértől…
Az akkori karcsaszéli események egy mozzanatát így örökítette meg Csallóközi családtörténetében Bartal Dénes:
– 1944 Karácsonyán egy huszárhadosztály érkezett a Karcsákra. A Nádasdy 3. huszárezred parancsnoka, Német Dezső ezredes Etrekarcsán, a mi kastélyunkban szállt meg. 1945 januárjában a nyilasok elrendelték a leventekorúak mozgósítását, azzal a céllal, hogy gyors katonai kiképzésre Németországba irányítják őket. Elrendelték továbbá, hogy az udvarokon, kertekben óvóhelyeket kell építeni…
Az is közismert ebből az időszakból, hogy a nyilasuralom hatalomra jutása után az addig is különféle megalázó megkülönböztetésekben részesült több mint háromezer főt számláló dunaszerdahelyi járásbeli zsidóság is a teljes kilátástalanság és reménytelenség helyzetébe jutott. Égbe kiáltó embertelenség áldozataivá váltak! Kornfeld Tibortól, a dunaszerdahelyi zsidóság történetének kutatójától tudjuk, hogy a náci haláltáborokból Dunaszerdahelyre kb. 600 túlélő tért vissza. Amadékarcsa, illetve Királyfiakarcsa tizennyolc izraelita vallású lakosa közül, tudomásom szerint, a koncentrációs táborokból csak öt személy érkezett vissza szülőföldjére.
Az 1944 végén besorozott, még kiskorú, 14–16 éves karcsaszéli leventék közül egyedül testvérbátyám, Elemér nem tért vissza. Csornán szovjet vadászgépek légitámadása során, két nappal 17. születésnapja előtt, 1945. március 26-án halt hősi halált, s a városka régi temetőjében, az első világháborús sírhalmok közelében egy közös sírban alussza örök álmát. Szüleim 1946-ban, apám első világháborús katonatársa, a bősárkányi Gősi Ferenc, illetve Fellegi Mihály csornai kőfaragó mester közreműködésével síremléket állíttattak fiuknak… Megható, bármikor ellátogatunk a csornai temetőbe, mindig tapasztaljuk, hogy virágszál, vagy csokor van a sírhalmon, amelyen a sírkő felirata „a hősi halált halt amadékarcsai leventére” emlékeztet.
A családunk számára pótolhatatlan veszteséget jelentő tragédia előzménye, hogy Elemértől februárban három, tábori postán, illetve egy ismerősök által Nyékvárkonyon feladott levelet kaptunk. A H/432-es tábori számról Vérteskethelyről, az utolsót, pedig Kecskédről, március 14-i keltezéssel. Ezek a települések ma Komárom–Esztergom megyéhez tartoznak.
Ezekből a levelekből érződik a háború utolsó felvonásának drámai légköre, egy alig tizenhét éves fiatalember lelkivilága, szülőföldje, szülei és testvérei iránti őszintén bensőséges aggódása.
Február végén Elemér arról írt, hogy ” itt mindenféle magyar és német fegyverekhez képeznek ki bennünket, majd elosztanak bennünket a századokhoz, ami részünkről nem valami kellemes, mert valószínű, hogy nem lehetünk tovább együtt… A pénzünk fogy, mert veszünk ezt-azt, tejet vagy tojást, hogy mégis együnk egy kis jobb falatot néha. A szalonnámnak most fogy el az utolja…” Leveleiben lecsapódnak a hadi propaganda állításai, a polgári lakosság közt terjedő hírek. Idézet a február 24-i levélből: „Arra kérem kedves Szüleimet, ha otthon felszólítják a lakosságot, hogy hagyja el a házakat és menjenek el a faluból, ezt ne tegyék, mert ha a németek vannak ott, akkor kirabolják az egész falut. Oroszlányon viszont az oroszok rabolták ki azokat a házakat, amelyekben nem volt ott a gazdája…Két napig egy Bokod nevő faluban voltunk, ott hallottuk, hogy a németek kirabolták a borospincéket, erre bortermő vidék van …” Röviden utal az emberek közt terjesztett mendemondákra is: „… Azt hallottam, ugyan nem kell elhinni, hogy az oroszok átszökdösnek a magyar hadsereghez, mert nem akarnak harcolni és a vonalba román és bolgár csapatok vannak bevetve.” Következő levelében tömören arról írt,“lehet, hogy pár nap múlva Galánta felé. s onnan a Garam folyóhoz megyünk. Megvagyok jól, csak jól esne egy kis hazai. De nehogy utánam jöjjenek, mert nem tudni pontosan soha, hogy hova megyünk és hol leszünk… Papa, Mama nem betegek-e, Vinci merre van, Manci, Bori, Matyi hogy vannak? A rokonokat mindet üdvözlöm. Maradok szerető fiuk, Eli.”
Valamikor március első hetében Édesanyám egy pinkekarcsai asszonnyal, Vida Vincénével – akinek László fia Elemérrel együtt szolgált a fentebb már említett huszáralakulatnál – elhatározta, hogy a Vértesben felkeresik levente-fiaikat. Bicskéig jutottak el vonaton, onnan már gyalogosan, sok kérdezősködéssel jutottak el fiaik alakulatához, így a találkozás az akkori front közeli közlekedési viszontagságok közepette meg is valósulhatott. Mindkét anya boldogan, de szívükben nagy aggodalommal ölelhette keblére gyermekét… Akkor még nem is sejtettük, hogy a családunkból Édesanyám látta utoljára elsőszülött fiát… Nagypénteken, másfél nappal az oroszok bejövetele előtt értesültünk a szomorú hírről. Bátyám egyik leventetársának édesanyja jött át hozzánk, azzal, hogy az ő fiuk megjött, s tanúsítja, jelen volt Elemér és a többi áldozat temetésén…
A háborút túlélő leventék szórványos hazajövetele leírhatatlan örömet jelentett az érintett családokban. Futótűzként terjedt a hír falunkban is, amikor például Nagy Béla, Somogyi László, Méhes Rudolf, Németh József, Bugár Ervin, Bokros Béla és még sokan mások megjöttek… A többnyire amerikai, brit vagy francia fogságot rövid időre megjárt, lesoványodott és kimerült fiúkat a szülők, a szélesebb rokonság a szűkös viszonyok ellenére is elhalmozta minden jóval, a pajtások és sorstársak látogatásai szinte egymást követték…
Azonban nem minden levente érkezett vissza szeretteihez a háború vérzivatarából. Amint erről már az 1968-as csehszlovákiai enyhülési időszakban, s leginkább az 1989. évi politikai fordulat után megjelent sajtóhírekből, tanulmányokból (például Janics Kálmán Hontalanság c. művéből) s újfent az internetes híranyagokból is értesülhetett és értesülhet a közvélemény, a Pozsonyhoz tartozó Ligetfaluban levő egykori internálótábor területén 1947 májusában tömegsírt fedeztek fel. Az eddigi kutatásokból arra lehet következtetni, hogy 1945 májusában Ausztriából hazafelé tartó közel száz magyar leventét Ligetfalunál elfogtak s állítólag egy lövészárokba halomra lőtték őket. Számuk kilencvenre tehető. Egyes kutatóknak a ligetfalusi mészárlás végrehajtásának módja a szovjetek Katynban elkövetett vérengzését, vagy a hazatérő mintegy 130 kárpát-németnek a morvaországi Přerov vasútállomásánál 1945-ben történt tömeges kivégzését, másoknak pedig a holokauszt mérhetetlen tragédiáit juttatja az eszükbe…
A béke első napjai számos karcsai család számára a háborúban odaveszett hozzátartozója fölötti fájdalom érzésével párosultak. Az Egyházkarcsa községhez tartozó hat településről huszonhárman, Királyfiakarcsa településeiről huszonnégyen vesztették életüket a második világháború vérzivatarában.
Közel ötven évet kellett várni arra, hogy emléküket az egész Karcsaszél lakossága az egyházkarcsai templom kertjében hősi emlékmű felállításával örökíthesse meg. A hősi halottakért Tihanyi Ferenc plébános tartott szentmisét. Jeles ünnepeinken az egyház- illetve királyfiakarcsai önkormányzat, a hívők közössége, a helyi civil szerveződések ennél az emlékműnél helyezik el a kegyelet virágjait, s itt hajtanak főt a hősök emléke előtt…
Somogyi Mátyás, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”51433,51434,50756,50383,50272,49908,49247,49231,48144,48002,47667,45872″}
