Nagy megdöbbenéssel olvastam, hogy életének 51. évében meghalt Béke község volt polgármestere, Álló József. Nem akartam elhinni.
Álló Józsefet én úgy ismertem meg, mint a békei futballklub elnökét és mindenesét. Azt, hogy Ő a polgármester, csak jóval később, saját csapatom megszűnése után tudtam meg.
Csapatunk még 2009-ben indult el „világhódító” útján és mindjárt az első bajnoki meccsünket a békei csapat ellen játszottuk. Józsi bácsi mindig a csapat körül mozgott: néha pályát csíkozott, néha a csapat felszerelését rendezgette, főrendező volt, ő gépelte be a jegyzőkönyvet. Mindezt mindig teljes odaadással, morgás nélkül, őszintén tette. Lehetett rajta látni, hogy sokszor már elege volt, de annyira szerette a csapatot és a faluját, hogy nem tekintette nyűgnek ezeket a feladatokat.
Az első két évben Tárnokon szerepelt a csapatunk, mint második csapat és egy szervezési hiba folytán nem játszhattunk a pályán. Több csapat első emberét is felhívtam, beleegyeznének-e, hogy egy meccset ott játszassunk náluk, de vagy elutasító választ kaptam, vagy nem kevés pénzt kértek azért, hogy három órára használhassuk a pályájukat. (Tudni kell, hogy a csapatunk önkéntes alapon, szponzor nélkül működött, mi játékosok dobtuk rá össze a pénzt, így nem tudtunk volna fizetni a pályáért.)
Egyetlen egy ember volt, aki szívesen látott minket, mégpedig Álló József Úr.
De nemcsak hogy a rendelkezésünkre bocsájtotta a békei létesítményt, ő maga is kijött, vállalta, hogy főrendező lesz, kicsíkozta a pályát és segített a meccs előkészületeiben.
S most már nincs közöttünk. Akik ismernek, tudják, hogy nehezen dicsérek, és még ritkábban szólok elismerően emberekről. S nem is akarok én itt ódákat zengeni Álló Úrról, de még egy focis történetet elmesélek. Az utolsó évben volt. Egy somorjai barátunk békén játszott és át szeretett volna jönni hozzánk, akkor már a somorjai STK „C” csapatába. Barátunk éppen az STK-ból igazolt hajdanán Békére.
Négy év alatt nagyon sok futballvezetővel egyezkedtem, s mindig próbáltam elintézni, hogy a játékosokért, akiket kölcsön szeretnék kapni, ne kelljen horribilis összegeket (több száz eurót) fizetni (a járási III. osztályról, átszámolva a szlovákiai 9. ligáról beszélünk).
Álló Úr ebben a helyzetben is emberségesen viselkedett velünk, olyan összegért adta el a barátunk játékjogát, amennyiért más csapattól talán még fél évre sem kaphattuk kölcsön. Emlékszem, bementem hozzá a községházára, köszöntem a titkárnőnek, akik az előtérben tartózkodtak, majd kijött Álló Úr, elküldte az illetőt kávéért, behívott az irodájába, bezárta az ajtót és ennyit mondott „Én tisztelem, amit ti fiatalok így önkéntesen csináltok, ezért egyezzünk meg egy barátságos árban, amíg nincs itt senki.”
Ez csak két kis történet, mely erről a jó emberről megmaradt bennem. Én nagyon tudom értékelni, ha egy embertársam emberséget mutat a másik ember felé, mivel ez a dolog manapság kiveszni látszik a társadalomból. Kevesen vannak, akik még meglátják az igazi értéket ebben a rohanó világban, kevesen vannak, akik a pénzhajszolás mellett észreveszik, hogy a másik bajban van, és segítségre szorul. S ha netán észre is veszik, csak legyintenek.
Emlékezzünk Álló Józsefre!
Méry János, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52828″}
