2015-ben is állandó témának számít az anyaország nemzetének és az adott ország kisebbségeinek viszonya. Több évtizedes ellentétek értékelésénél mindkét fél szempontjait meg kell közelíteni. Tisztában vagyunk a felvidéki magyar sors minden ajándékával és minden keserűségével. Általában „innen”, vagyis a mi perspektívánkból közelítjük a kérdést, itt az ideje a „másik oldalról” is körbe járni az eseményeket. Ezzel a lépéssel lehetőleg közelebb kerülünk ahhoz, hogy az államalkotó nemzet és a kisebbség sokszor ellentétes megnyilvánulásai, politikai lépései szabad értelmezési keretben, lehetőleg ész érvek mentén legyenek megvitatva. Mindezekre legalkalmasabb a soknemzetiségű dualista magyar kor (1867-1918).
A dualizmus korának, annak is különösen utolsó harmadában, a magyar nemzetiségi politika elhibázott döntéseken és rendelkezéseken alapult. Az 1868. évi XLIV. törvény nem egészült ki végrehajtási rendeletekkel, s a hétköznapi gyakorlatban a nyelvi jogok az állami szférában (pl. az állami oktatásügy, vasút, kereskedelem stb.) egyre ritkábban érvényesültek, ami különösen a szlovákok által lakott felső-magyarországi megyékben, városokban vált általános jelenséggé.
Gyakran korlátozták őket az egyébként minden állampolgárt megillető politikai és kulturális jogaikban. A korszak kultúrpolitikájának „eredményeképpen” bezárták a Matica slovenskát, a századfordulót követően pedig ratifikálták a „Lex Apponyi” néven ismertté vált népoktatási törvényeket. Egyre inkább érvényesült a nemzeti elv, miszerint Magyarországon egyetlen politikai nemzet létezik ez a magyar nemzet, nincsen kulturális, gazdasági értelemben vett más nemzet – tehát mindenki a magyar nemzet része.
Az előző kormányokhoz képest Tisza István második kormányzása idején paradigmaváltás történt a nemzetiségi kérdésben. A korábbi kormányok erősen nacionalista és szélsőséges lépéseket tettek, ami csak fokozta az elégedetlenséget. Tisza ettől függetlenül a magyar politikai nemzet fogalmát továbbra is fenn kívánta tartani. Az elképzelés egyre nehezebben ment, hiszen a nemzeti mozgalmak egyre aktívabban részt vettek a politikai életben. Tisza a magyarországi nemzetiségek közül a románsággal próbált kontaktust teremteni, a szlovákokkal szemben tartózkodott, míg a szerbek politikai mozgolódását viszonylag távolról szemlélte. Ebből is kitűnik, hogy a szlovákokkal való kapcsolatfelvétel, esetleg az együttműködés lehetősége csíráiban élt.
A XX. század eleji Magyarországon a szlovák nemzeti társadalom politikai súlya felértékelődött. A szlovákok sorsa bel- és külpolitikai értelemben egyaránt érdekesen alakult a századforduló után. A Zichy-féle Néppárttal tervezett kompromisszumkötések ugyan nem jártak sikerrel, de az Andrej Hlinka (1864-1938), Ferdinand Juriga (1874-1950) nevéhez kötődő szlovák néppárti szervezkedés tömegeket tudott mozgósítani. Emellett megjelent a Masaryk-féle ún. realista ideológia, amelynek a – “drobná práce”, azaz az aprómunka jelentőségét felmutató – pragmatizmusa a hlaszisták és Milan Hodža (1878-1944) által kezdeményezett agrármozgalomban egyaránt jelentős előrelépést hozott. A (nagy) városi és ipari környezetben megerősödött a támogatói bázisa a szlovák szociáldemokratáknak. Az első világháború utolsó szakaszában a turócszentmártoni nemzeti párti vezetésnek sikerült visszakerülnie a szlovák nemzetépítő nacionalizmus középpontjába. A cseh-szlovák államalapítást előkészítő emigráns cseh és szlovák politikusok pedig 1915-1918 között képesek voltak megszerezni az antant hatalmak és az Egyesült Államok támogatását. Mindezeket az elmozdulásokat, fejleményeket Tisza István miniszterelnök kezdettől fogva világosan felismerte.
A szlovák baloldal fejlődésére nagy hatással volt az 1905. januári szentpétervári forradalom, amikor a brutalitás eredményekhez vezetett. A szociáldemokraták itthon „magán akcióba” kezdtek, az Magyar Szociáldemokrata Párttól (MSZDP) való elszakadást választották. A hirtelen politikai lépést sikertelenség övezte, még nem tudtak önálló és hatásos politikai tevékenységet kifejteni, nyilván a támogatói bázis szakadása és a választójogi keretek miatt. Egy év múlva a magyarországi párthoz való csatlakozást választották.
A politikai-, társadalmi reformok mihamarabbi megtételét minden csoportosulás szorgalmazta, továbbá támogatta a romantikus és idealizált nemzetképzet mellőzését, hiszen politizálni csak a valóság talaján lehetett. A szlovák lapok közül a Slovenské listy a következő cikket közölte, mely cikk prognosztizálta az elkövetkező évek politikai törekvéseit: „Mi szlovákok… megkapjuk a saját szabadságunkat, jogainkat, minisztériumainkat és hivatalainkat…” (Slovenské listy, r. III, č. 1, 6. 1. 1900)
A következőkben rendezni kellett a megyékben állítandó képviselők számát és a választás menetét. Alacsony létszámú képviselő indult az egyes választókerületekben, például Trencsén megyében a választójogi törvény értelmében, a lakosság 3,4 %-a járulhatott az urnákhoz. A választási csalások és manipulációk részesei voltak a folyamatnak. A Felvidéken 2 millió szlovákra összesen negyven képviselő jutott. A képviselőházi választások, a szlovák képviselők parlamentbe kerülésének eltérő arányszámával végződtek. 1901-ben négy szlovák képviselő jutott a parlamentbe, 1905-ben egy, 1906-ban hét, végül pedig 1910-ben három képviselőjük lett az országgyűlésben. A Szlovák Nemzeti Párt 1901. évi választási programja 18 pontból állt és a következőket kérte: nyelvi-, hivatali-, jogi egyenlőséget, közigazgatást, egyenlő választási cenzust, általános választójogot és gyülekezési jogot. 1906-os választási programjuk az itt feltüntetett dokumentum kötetben található, a Hlinka-féle néppártiak programjával együtt. (Beňko, Ján: Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti I. Ministerstva kultúry SR, Bratislava, 1998. 382-83. p. 387. p; Hapák, Pavel (reda.): Dejiny Slovenska IV. Veda vydavaťelstva Slovenkej akadémie vied, Bratislava, 1986. 196-217. p.) A választásokon százezernél is több választópolgárnak körülbelül 6-14%-a szavazott.
A dualizmus kori nemzeti mozgalmak a kiegyezést követő első évtizedben megszervezték saját nemzeti pártjaikat, amelyek a mindenkori magyar közjogi alapozású – kiegyezést pártoló vagy ellenző – pártokat szerveztek, s a mindenkori magyar pártokkal vetélkedtek a parlamenti helyekért. A nemzetiségiek eltérő társadalmi bázisra támaszkodhattak. Például a szerbek és horvátok a világi értelmiségre hagyatkoztak, viszont a szlovákok, románok és ruszinok körében a klérus is fontos társadalmi erőcsoportot jelentett. A XX. század eleji nem magyar nemzeti mozgalmakat összekapcsolták a Tiszához fűződő remények és az általános választójog bevezetése. Kivétel nélkül várták a polgári szabadságjogok megvalósulását, Tisza és pártja ezen a problémán próbált változtatni.
A szűk választójogi törvény következtében a nemzetiségi pártok alig tudtak a megyékben saját képviselőjelölteket állítani, mikor ez sikerült a parlamentbe kerülés ment nehezen. A választójogi keretek, tehát nemcsak a magyar politikai elit számára nyitottak új lehetőségeket, hanem a nemzetiségeket is előre vitték volna. Több párt a megalkuvó helyzetet igyekezett elkerülni azzal a lépéssel – nyilván az előnytelenség miatt –, hogy a passzivitást választotta s ezzel együtt akarva-akaratlanul az időleges politikai izolációt.
Jórészt a polgári értelmiség dolgozta ki a nemzeti-, választási programokat, de a klérus és munkásság igényeit is figyelembe vették bizonyos irányzatoknál, például néppártiak és szociáldemokraták így alakították a programokat. A programok gyakran választásokra készültek, ezért célszerű megjegyeznünk hogyan alakult a választók aránya a nemzetiségek körében. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint 413 választókerületben összesen 40-45% volt a nemzetiségek aránya, az adatoknál persze a választójogi törvény is szerepet játszott.
Érdekes kísérlet volt a román, szlovák és szerb képviselő közül tíz képviselő „akciója”. „Nemzetiségi képviselők parlamenti klubja” néven külön országgyűlési nemzetiségi pártot szerveztek. A darabont kormány regnálása idején fellépésük elenyésző eredményeket mutatott. A századfordulót követő parlamenti választások közül a nemzetiségi pártok 1906-ban arattak nagyobb sikert, ugyanis abból a 79 kerületből, ahol jelölteket állítottak – ami azért eltörpül az összes választókerület mellett – 25 képviselőt sikerült megválasztaniuk az országgyűlésbe. Egész pontosan hat szerb, öt szlovák és tizennégy román képviselő jutott mandátumhoz. Ezt a sikert később már nem tudták megismételni, sőt a háborús évekre stagnálás mutatkozott a nemzetiségi képviselők számát illetően. (Érdekesség, hogy 1914 után František Skyčák mandátumának megszüntetése és Pavol Blaho passzivitása miatt Ferdinand Juriga volt egyedül ellenzéki szlovák képviselő az országgyűlésben.) Azt is mondhatjuk, hogy a mély válság és következményei a nemzetiségi pártok malmára hajtotta a vizet. Ezzel azonban tartózkodunk attól, hogy esetleg ravasz, számító pártokról szóljunk, egyszerűen olyan perspektívák, mint az osztrák-Habsburg alternatíva és a külföldi, nagyhatalmi segítségnyújtás került előtérbe.
Röviden így lehet jellemezni a kisebbségek (szlovákság, horvátság, románság) és az államnemzet (magyarság) viszonyát. Mára ez a tendencia megfordult, átalakult a térség nemzetiségi-politikai szerkezete. Nem az számít ki a politikai nemzet és ki a kulturális nemzet, mindinkább az dominál, hogy kultúrát és politikát, kisebbséget és államnemzetet hogyan lehet kooperálni.
Sakáč Roland, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”50465,49612,49551,48946,48717″}
