“Sajnálom. Sajnálom önmagunkat, ezt a maroknyi kassai magyart” – kezdi levelét egy kassai magyar, aki neve elhallgatását kérte. Majd így folytatja:
“Sajnálom a temetőkben fekvő ősöket, akik egykoron várost alapítottak a Hernád völgyében, és Magyarország történelmében nélkülözhetetlen fogaskerékként működött a kultúra és a gazdaság szempontjából. Nem azért sajnálom, mert már 10 ezer fő alá esett az önmagukat magyar nemzetiségűnek vallók száma, és ezzel a 3 százalék alá csúsztunk. Nem is azért, hogy most sírjak a múlton, és bizonygassam, hogy ez meg ez történt. A történelmet csak példának okáért szeretném feleleveníteni.
Ady Nekünk Mohács kell című verse nagyon jól közvetíti az olvasónak a mindenkori magyar mentalitás egyik jellemzőjét: az elévült társadalom széthúzását, szélsőséges individualizmusra való hajlamát. Ezt a jelenséget a mai Magyarországon akár az utcán is tapasztalhatjuk, de sajnos főleg Facebook-kommentekben szembesülünk azzal, hogy a legapróbb dolgokért is egymás nyakának esnének az emberek, magyar a magyarnak. Persze a Magyarországon élő magyarok életük során nem tapasztalták meg azt, hogy milyen az, amikor naponta nem a saját anyanyelveden kérsz kenyeret a boltban, vagy amikor a hivatali ügyeidet is egy más nemzet nyelvén kell, hogy elintézd. Azaz nem részesültek olyan megpróbáltatásokban, mint a határon túli magyarság. Nem magunkat, határon túliakat szeretném védeni, csupán erre az ellentétre építem a mondandómat.
A kassai magyarságra Ady verse – saját megfogalmazásom alapján: a „Nekünk Mohács kell-elmélet” – nem illeszthető. Miért? „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk.” – írja Ady. A város lakosságához mérten rettenetesen kevesen vagyunk. Azt várna az ember, amikor már közeledik az utolsó óra, végre összefog a kassai magyarság egy közös, nemes célért, a megmaradásért. Mégis azzal szembesül, hogy ki-ki a maga egyesületét megalapítva éppenséggel darabjaira hullik. A szegény laikus ember pedig azt gondolná, hogy azok a fránya szlovákok és csehek a hibásak mindenért. Nem. Mi is hibásak vagyunk, pontosabban ti, kedves kassai magyar elit.
Őszintén, nem érdekel a fecsegésetek és a bizonygatásaitok arról, hogy ki mennyit tett a kassai magyarságért meg a Márai-kultusz ápolásáért. Nem érdekel, ki milyen politikai párt elkötelezett híve. Nem érdekel a pincelakó történészek beszédei arról, hogy ők mennyit kutattak a temetőkben és a levéltárakban. Addig, amíg nem lépnek ki a „dobozból”, és nem adják át saját tudásukat Kassa magyar ifjúságának (nem kifogás az, hogy nincs, mert igenis van!), addig az a tudás csupán magánügy, és nem szolgálja a megmaradást.
Márai polgári eszmeiségének köpenye alá bújtok, és felfuvalkodottan önjelölt vezetői vagytok a város magyar kulturális életének. Ugye jó érzés az, amikor a kassai iskolások takarítják a honvédek sírjait, de azt, hogy elhívjuk a saját társaságunkba, hogy valamit meg is tudjon a kassai honvédekről, azt már nem, mert sajnáljuk tőle a tudásunkat. Agitáltok ti Márairól, Rákócziról, magyar kulturális életről, de ti is hibásak lesztek azért, hogy nem foglalkoztatok a felnövekvő nemzedék tehetségeivel. Azt gondoljátok, hogy a Márai Gimnázium úgyis megtanítja őket.
Nemcsak az ott tanító tanárok, hanem kedves elit, a ti kötelességetek is, hogy a tehetségeket felkaroljátok és örüljetek nekik, mert mi mind kassaiak vagyunk, és úgy gondolom, hogy ez jelent valamit mindannyiunk számára. Makacsul dolgoztok egymás ellen, miközben össze kellene tartanunk. A város kulturális élete feletti „hatalomért” harcoltok egymás ellen úgy, hogy egymás nyakának is esnétek. Kérdem én: milyen hatalom ez?
Kassa magyarsága haldoklik, és ti akartok példát mutatni?
Idézve Reményik Sándor versét:
„Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy „Übermenschek” vagytok most is még,
S túl e széttépett, nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy „testvériség”?
Felőlem legyen akárhány egyesületetek, de ne önmagatok népszerűsítését vagy az anyagi haszonszerzést, hanem a magyar ifjúságot szolgálja, mert bármennyire is nehéz felfogni nektek, de bennük él a jövő. Őszintén, a kifogásaitok sem érdekelnek, mert úgyis tudom, hogy a makacsságotokon nem tudok változni, és egyesek düh által vezérelve fogják írni a szebbnél szebb válaszokat.
Sajnálom. Sajnálom, hogy még mindig nem tudtatok jobb belátásra térni. Viszont még inkább sajnálom a jövő generációját. Amiért régen Rákóczi annyi erőfeszítést gyakorolt, hogy a nemes és a jobbágy egyenrangúan harcoljon saját szabadságáért, mint egy nemzet, azt ti nem akarjátok vagy nem tudjátok követni. Azt a Rákóczi-féle eszmeiséget, aminek eleme a nemzeti összefogás, arról szónokoltok, de nem fogjátok fel.
Reményik Sándor Keserű szívvel című verse, bár a trianoni Magyarország magyarjainak szól, viszont egyes sorok alkalmazható rátok is, kassai magyar elit. Vagy inkább kassai magyarság? Hiszen itt csak ti vagytok kassai magyarok, senki más. Őszintén sajnállak titeket, sajnálom önmagunkat” – áll a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben, melyet az alábbi verssel zárt kassai magyar Olvasónk:
„Bennünket összekalapált a bánat-,
Ti atomokra hulltok itten szét.
Egymást farkas-fogakkal tépitek,
Nektek nem volt a nagy lecke elég.
Amerre nézek: pártok, újra pártok,
És zászlók, amiket a szenvedély
Már előre a más vérébe mártott.”
Felvidék.ma
