Kerényi Éva, ifjú muzeológus, Nagy Háború blogon található írásait jómagam is sokszor használom fel az első világháborús sorozatomhoz. Aztán, egy cikkem után megkeresett. Ez adta az ötletet mostani beszélgetésünkhöz. Hogyan látja egy pályakezdő muzeológus a szakmáját?
Mondja el egy átlagos napját az olvasóinknak!
Történész-kurátorként tevékenykedem a múzeumi szférában. Ebben a szakmában nincs átlagos nap: a napi teendőket nagyban meghatározza a pályáztatási időszak, terep- ill. kutatómunka, tárlatkészítéssel összefüggő anyaggyűjtés, gyűjteménykezelés, tárlatvezetés, múzeumi előadások-tanórák megtartása, tudományos konferenciákon való részvétel, publikálás, az elmaradhatatlan adminisztratív munka és persze a vendégkutatók fogadása.
Ezzel el is árulta egy muzeológus sokrétű teendőit, melyek kevésbé ismertek egy kívülálló számára.
Egy-egy napomat rendszerint az határozza meg, melyik formáját végzem épp e szerteágazó tevékenységnek. Ez – akárcsak egy pedagógusé – egy életre szóló hivatás, melyet vagy teljes szívvel-lélekkel csinál az ember, vagy inkább ne is kezdjen hozzá.
Mi az, ami manapság a szlovákiai magyar kultúrmunkást foglalkoztatja? Hol szorít az a bizonyos cipő?
Csupán a múzeumi szakterületen tudok érdemben hozzászólni a kérdéshez. A legnagyobb problémát három területen látom.
Az első – és egyben a legégetőbb gond – a muzeológia, mint ágazat mellékvágányra kerülése a kultúra összetett platformján. Régészek, etnológusok, történészek, művészettörténészek, levéltárosok és további tudományos-kulturális szférában bábáskodó szakemberek százai kutatják, mentik és őrzik a múlt értékeit az eljövendő nemzedéknek, tevékenységük ennek ellenére rendszerint alábecsülve van a hazai társadalomban. Egy nagyon jó példán lehetne ezt szemléltetni, hiszen az utóbbi időben egységes sztrájk formájában nyilvánítják ki elégedetlenségüket jópár szféra dolgozói, mint a pedagógusok vagy az egészségügyi alkalmazottak: ha Szlovákia összes múzeumát (beleértve vármúzeumait is) bezárnák, különösebb kavarodást nem okoznának a „zárt kapuk” a közéletben, leszámítva a turizmus átcsoportosítását más területekre, minden a megszokott kerékvágásban működne tovább. És ez sajnos nagy baj.
A második problémát a szakma elöregedésében látom. Egyre kevesebb fiatalt vonz ezen fent felsorolt kulturális tevékenységek valamelyike, akik tényleg hivatásként választják a szakmát, nem csupán átmeneti állapotként kezelik azt diplomaszerzés után. A bölcsészszakmák rendszerint kevés anyagi vonzattal járnak és hazai fórumon sem igazán tartoznak a divatszakmák közé, épp ezért becsülni illene azt, aki ezen, hátrányos tényezők ellenére felvállalja e nem mindennapi pályát. Az igazán jó, fiatal muzeológusból pedig nagyon kevés van, ezekre az elhivatott és szakképzett egyéniségekre fokozottabban kelleni figyelnie az idősebb muzeológus nemzedéknek, pályájukat segíteni, mintegy bennük látva az „utánpótlás” lehetőségét. Ez jelenleg Szlovákiában nem működik.
A harmadik segélykiáltás pedig a pénzhez szól – ne feledjük, a kultúra palettáján az egyik legkevésbé megfizetett szakmáról beszélünk. Számos szakember pedagógusi tevékenységgel, munka melletti publicisztikával egészíti ki jövedelmét. Ha e három tényezőt összesítjük, nem meglepő, hogy az igazi szakmai megbecsülést rendszerint – sajnos – külföldön keresik és találják meg a tudomány ezen apostolai.
Internetes fórumokon mostanában gyakran felmerül, hogy a tartalmasabb programokra az embereknek egyszerűen nincs igényük. Ön is tapasztalja ezt?
Az állítással csak részben tudok egyetérteni, ha a tartalmasabb programon az igényesebb kulturális műfajt – jelen esetben múzeumot – érti. Amelyik múzeumi intézmény állandó tárlata 30 éve változatlan, egy letűnt kor szellemében megírt, elavult technikai eszközökkel prezentált formában várja a látogatókat, értelemszerűen kevesebb embert csábít be a kapun, mint az, amelyik az utóbbi években megújult, korszerű berendezéssel, 21. századi múzeumok színvonalát megütő többnyelvű tárlattal kedveskedik a leendő látogatóknak. Ön melyik kiállítást választaná? Nyilván az utóbbit.
A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk: haladni kell a korral. Egy múzeum népszerűsége nem abban rejlik, milyen hosszú múltra tekint vissza az intézmény, hanem abban, hogyan s milyen módon tudja mindezt bemutatni, „eladni”. Rendszeresen járom a világ múzeumait, s állíthatom, van miből ötletet meríteni. Szlovákiában csupán kevés objektum tud igazán felzárkózni a nyugat-európai múzeumok szintjére, de van ilyen intézmény és ez már jó hír.
Számos múzeumunk a pénzhiányra hivatkozva zárkózik el egy-egy fejlesztéstől, a passzivitást választva, s inkább ez a jellemző. Ezen magatartási forma viszont – a különféle bel-és külföldi pályázati pénzek megszerezhetőségének aranykorszakában – számomra nem elfogadható. Tűrünk és várunk, miközben cselekednünk és haladnunk kellene.
A kultúrára van igény, csak az utat és annak módját kellene megtalálni, hogy eljusson a megfelelő célközönséghez.
Köszönöm a beszélgetést!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
Fotó: Pósa Judit {iarelatednews articleid=”52779,45821,42522″}
