Veszprémi interjú Garaczi Imrével és Vajda Barnabással
A közelmúltban Veszprém adott otthont a magyar nemzetpolitikai és nemzetstratégiai intézetek első tematikus találkozójának. Abban, hogy a konferencia ide került, jelentős szerepe volt Garaczi Imrének, akinek a Veszprémi Magyarságtudományi Kutatások Műhely vezetőjeként tizenkét éve sikerült elérnie, hogy a Pannon Egyetemen a Nemzetpolitika és identitás című tárgyon keresztül magyarságtudományt is tanítsanak, amelynek a tankönyvét is ő írta meg.
Garaczi Imre így válaszolt:
-Még az 1980-as években kerültem közeli kapcsolatba Czine Mihály irodalomtörténésszel, Fekete Gyula íróval és Marosi Júlia népdalgyűjtő előadóművésszel. Az ő hatásukra kezdtem el komolyabban a magyarság problémáival foglalkozni. Miután történelem-magyar szakon végeztem az egyetemen, egyetemi oktatóként kaptam állást Veszprémben, majd 2003-ban megalapítottam a Veszprémi Magyarságtudományi Kutatások Műhelyt, amely azóta előadássorozatokat és konferenciákat rendez, de adunk ki könyveket és mind nagyobb érdeklődés övezi összes többi tevékenységünket.
Ehhez a veszprémi műhelyhez mostanáig a Kárpát-medence különböző területeiről közel félszáz kutató és oktató csatlakozott. Most főként nemzetpolitikai és nemzetstratégiai kérdésekkel foglalkozunk. A mostani találkozó a Veszprémi Nemzeti Konzultáció része, amelynek témája a nemzetstratégia és a nemzetpolitika. Felkérésünkre közel harminc oktató és kutató érkezett Szlovákiából, Kárpátaljáról, Erdélyből és a Felvidékről. Kivétel nélkül mindannyian nemzetpolitikával, nemzetstratégiával, illetve e diszciplínáknak a különböző összefüggéseivel foglalkoznak. Közvetlen előzménye az a konferencia, amelyet a Magyar Világtalálkozó keretében tavaly közösen szerveztünk Duray Miklóssal Budapesten a Duna Palotában.
Ezt követően jutottunk arra a következtetésre, hogy a konkrét gyakorlati nehézségeket kellene feltárni, majd azokat meghaladva, segítve a kormányzat pozitív munkáját mint kutatók és elkötelezett tudományos gondolkodók hozzájárulni ahhoz, hogy a magyarság helyzete könnyebbé váljon és kevesebb szorításnak, kiszolgáltatottságnak legyen kitéve a XXI. század elején.
A ma Szlovákiához tartozó felvidéki, révkomáromi Selye János Egyetem nemzetközi kapcsolatokat tanító oktatója, Vajda Barnabás összefoglalójának volt némi provokatív felhangja, amikor azt kérdezte, amikor euro-atlanti vagy európai érdekről beszélünk, a valóságban ténylegesen erről van-e szó? Létezik-e ilyen univerzális érdek mint „közös eredő”? A különböző nemzeti érdekek egyfajta sajátos összegződéséről van-e szó, vagy pedig valamilyen más, esetleg több nemzeti vagy sajátos csoportérdekekről, amelyek európainak kívánják maszkírozni magukat?
Vajda Barnabás: Szerintem ilyen ún. közös európai vagy euro-atlanti érdek nem létezik, legalábbis nem olyan elvont formában, hogy általánosítani lehetne. Ha – ennek ellenére – mégis ilyen formában jelenik meg, akkor az valakinek az érdeke: konkrét országoké, látható vagy láthatatlan érdekcsoportoké. A gond az, hogy legyenek ezek nemzeti vagy konkrét nyomásgyakorló csoportok érdekei, ezeket rendszerint elfedik, eltitkolják, így „láthatatlanokká válnak”, ráadásul a közvélemény számára propagandába csomagolva más érdekként állítják be őket, éppen ezért képesek nagyon sok embert megtéveszteni!
Bár már nincs Kisantant, beszélhetünk-e továbbra is például Kisantant-, esetleg Antant-érdekekről? Azért jutott ez eszembe, mert előadásában Ön pont arról beszélt, hogy a nemzetközi szervezetekben, például az ENSZ-ben annak lehetünk a tanúi, hogy Nagy-Britannia és Franciaország a Biztonsági Tanács állandó tagjaként kifejezetten a saját önző nemzeti érdekeit követik.
– Nyilván a kérdés Magyarországgal összefüggésben igazán érdekes. Ki vagy kik húzódhatnak meg a háttérben? Szerintem a jelenlegi Magyarország esetében bizonyos csoportokról, illetve csoportérdekekről van szó. A bankszféra, az ipari lobbi, de akár környezetvédelmi csoportok, egy-egy speciális gazdasági ágazat érdekeit védő vagy azt képviselő csoportok is gyakorolnak nyomást európai intézményekre, amelyek aztán visszahatnak Magyarországra. A probléma az, hogy sajtófogyasztóként ezt úgy halljuk, mintha ez valamilyen elképzelt felettes, értékében, minőségében nagyszerűbb és jobb érdek volna, mint a magyar nemzeti érdek. A nyomásgyakorlás a politizálás vagy az érdekképviselet része, és mint ilyen, legitim eszköz, amely a nemzetközi politikától nem idegen. De azt, hogy a személyes- vagy csoportérdekeket egy felettes, magasztos érdekként kínálják nekünk, miközben elvárják tőlünk, hogy ezt mi is gondoljuk így, nos, ezt nem tudom elfogadni.
Nagyon sokáig állították azt, hogy a trianoni Magyarországnak abból a szempontból szerencséje van, hogy az államérdek és a nemzetérdek között nem alakult ki ellentmondás, miközben az európai politikában a 19. század során többször is előfordult ilyen konfliktus. Viszont sokan állítják, hogy magyar nemzeti érdek a valóságban nincs, csupán a „képzelet birodalmában” beszélhetünk ilyenről. Ön szerint létezik-e magyar nemzeti érdek? A kérdés azért indokolt, mivel Magyarországon sokan vannak, akik azt állítják, hogy ilyen nincs.
-Én viszont úgy gondolom, hogy van, létezik „közös magyar ügy”. A kérdés nem ez, hanem az, hogy a mindenkori magyar kormány akarja, kívánja, meri-e képviselni azt a nemzetközi fórumokon. S az, hogy a határon túli magyar közösségek szempontjából mekkora társadalmat fed le ez az érdek. Nincs értelme tagadni, hogy a határon túli magyarság politikailag megosztott – ez adottság.
Egyébként nem baj, hogy a külhoni magyarságnak többféle politikai érdekképviselete van, amiből következik, hogy a különböző pártok, elképzelések, irányok különböznek egymástól abban: milyen gazdaság-, milyen szociál- és milyen magyarságpolitikát érdemes követni.
Akkor mi a megoldás, mert itt egy olyan mondatot is hallhattunk Öntől, hogy a „reálpolitika és a realista politika között különbség van”.
– A reálpolitika alatt azt értem, hogy bármely politikai alapon szervezett csoport, legyen az egy konkrét ország, egy régió, egy párt, erőt kell, hogy felmutasson, hogy az érdekeit érvényesíteni tudja. Ez az erő nem feltétlenül nagyhatalmi vagy fegyveres erő. Lehet ravaszság, olyan pozíció elfoglalása, amely közvetett úton juttat el a célhoz. Erre bármely politikai csoportosulás képes és innentől kezdve csak az a kérdés, hogy valóban van-e, elképzelhető-e olyan közös magyar cél, amelynek mentén, ha nem is mindenki, de sokan politizálnak. Helyben, regionálisan és akár európai szinten is!
Gecse Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54333,54337,54467″}
