Ma kint jártam a BS-6-os erőd előtti tisztáson. A táblaavató ünnepség után oly hirtelen jött a zápor, hogy az összeszedett szemetet sem volt időm autóba pakolni és a tározóba vinni. Ma viszont a napsütésben, a felszáradt füvön megtehettem ezt. Jó volt újra látni a tisztás sarkában ezüst fényben csillogó emlékkeresztet és táblát. Érintetlenül hevertek körülötte a koszorúk és a virágok, ahogy szombaton otthagytuk. Körbepásztáztam a terepet, és begyűjtöttem a szél által odahordott papírszemetet is. Alig végeztem a munkával, amikor a bunkerből előjött a két leghűségesebb katonai hagyományápoló fiatalember, Jano és Igor. Integetve jöttek oda hozzám. Látták, hogy helyreigazítom a koszorúkat, tisztelettel megsimogatom a keresztet meg a követ, és fényképfelvételt készítek az emléktábláról. Csak utána ráztunk kezet, miközben még egyszer – az elküldött köszönőlevél után is – megköszöntem nekik a segítséget, amit egész éven tőlük kaptunk. Igor a beszédesebb, érdeklődőbb fiatalember a bunker elé invitált.
– Jöjjön egy alkoholmentes sörre, van lehűtve a bunkerben – mondta az erőd felé mutatva. Én meg elfogadtam a meghívást. Éreztem, mondanivalójuk van a számomra. Beraktam a szemetet a kocsi csomagtérbe, és közelebb hajtottam a betonerődhöz. Ahogy kiszálltam a kocsiból, hosszasan visszanéztem a kőhöz, gyönyörködve a tisztás ékében. Így távolból is melengette a lelkemet a délelőtti napfényben ragyogó kő-kereszt-tábla csoda látványa. Mire az erőd bejáratához értem, ők ketten már kint ültek az ajtó előtti lócán, Igor kezében a két harmatos dobozos sörrel. Láttam, hogy kikészítették számomra a tőlem ajándékba kapott tábori széket is, hogy helyet foglalhassak rajta. Mielőtt leültem, feltéptem a sörös doboz nyitófülét. Igor is így tett, majd koccintottunk. „Egészségére!”, mondták szinte egyszerre mindketten, bár Jano nem ivott. „Egészségünkre!”, válaszoltam én is, s leültünk a helyünkre. Én kezdtem a beszélgetést.
– Hogy tetszett a szombati rendezvény? – kérdeztem.
– Bennünket is meghatott – válaszolta Igor.
– Szép volt – toldotta meg barátja szavait Jano. – Nekem tényleg nagyon tetszett, nem hittem, hogy egy egyszerű megemlékezés is lehet olyan, mint egy egyszemélyes temetés. Mintha a kő az áldozatok ravatala lett volna.
– Láttam sokaknak kicsordult a könnye, többeket megérintett az itt történt tragédia ténye – vette vissza a szót Igor.
– Azt tudja, hogy később itt járt a német nagykövet is? – kérdezte Jano. Kérdőn, gyanakvóan néztem rá. – Igen, igen, ahogy elmentek az emberek és elállt az eső, idejött ő is – bizonygatta. Mi csak a sofőrjével beszélgettünk, aki az édesanyám ismerőse. Egyébként ő is itt volt, a mamám is kíváncsi volt az eseményre. Édesanyámtól tudták meg azt is, hogy hol van az avatóünnepség – mondta Jano szinte egy szuszra. – A nagykövet odament a kőhöz, hosszasan nézte, majd fejet hajtott a tábla előtt.
Csodálkozva hallgattam. Mondanám, hogy szombaton a Pozsonyi Német Nagykövetség kulturális megbízottjával is találkoztam itt, be is mutatkozott, de Igor Janón is túl akart tenni, és másfelé terelte a szót.
– A cseh tévéseket is mi hívtuk ide. Két hete találkoztunk velük egy másik rendezvényen a BS-4-es erődnél, és elmondtuk nekik, hogy mi is készülünk valami hasonlóra. Rögtön érdekelni kezdte őket az emléktábla, és a lelkünkre kötötték, hogy feltétlen szóljunk nekik, ha biztosak leszünk abban, hogy megtartjuk az emléktábla-avatást. Aztán szerdán, hogy volt a közös megbeszélésünk, és biztos lett a dolog, felhívtam őket. Pedig Olaszországban voltak, onnan jöttek vissza, ahol a menekültekről forgattak riportot. Éppen csak, hogy visszaértek az ünnepség kezdetére, mondta Igor, és nagyot kortyolt a söréből. Jano nézte, ahogy a társa élvezettel issza a sört, és örült, hogy visszaveheti a szót.
– Mit kérdeztek magától? – érdeklődött. Látom a kíváncsiságán, főleg az érdekli, miről beszélgettünk a csehekkel. Miután megköszöntem, hogy idehívták a cseh riportereket, rátértem a kérdése megválaszolására is. – Sok mindent kérdeztek, de főleg egy dolog miatt köszönöm, hogy szóltatok nekik – néztem a két fiatalemberre, és egy kicsit vártam még a válaszadással. Igor volt a türelmetlenebb, az ő szájából hangzott el elsőként a „miért?”
– Mert elmondhattam nekik azt, ami régóta nyomja a szívemet Benešsel és az akkori cseh bosszúpolitikával kapcsolatban – válaszoltam, majd elhallgattam. Éreztem, nekem is innom kell a hűsítő sörből, mielőtt belekezdek a mondandómba. Hosszan rájuk néztem, s láttam, hogy riadtan néznek vissza rám, mint akik megérezték, számukra sem lesz kellemes az, amit most hallani fognak. Leraktam a sörömet az előttem lévő lapos kőre, majd folytattam.
– Elmondhattam azt fiúk, hogy mi Benešt tömeggyilkosnak tartjuk. Semmivel sem volt különb, mint tanítómesterei Sztálin vagy Hitler. Láttam, hogy a szavaim meghökkentették őket, de nem hagytam nekik időt a felocsúdásra. – Különösen Sztálinnal rokonszenvezett Beneš, neki kémkedett KGB ügynökként. Az ő módszerét alkalmazta a háború után is, aminek a következményeiről itt most szombaton megemlékeztünk.
Igor tett egy bátortalan kísérletet, hogy közbeszóljon, mint aki azt akarná mondani, „…de hát ez még is csak más volt”, ám én az első „de” szócskánál beléfojtottam a szót. – Ha azt gondoljátok, hogy ez más volt, mint a gulág vagy a koncentrációs táborok, tévedtek! Tévedtek, mert békeidő volt, és egy államfő, aki titkos paranccsal más nemzethez tartozó polgárai ellen népirtásra buzdítja a katonáit, azt tömeggyilkosnak nevezik. A népirtás pedig az elévülhetetlen bűnök kategóriájába tartozott már akkor is. Ő tehát tudta, mit cselekszik. Megtaláltuk a titkos parancsát kísérő levelet is, amiben az állt, hogy elolvasása után a parancs megsemmisítendő. Ki küld ilyen levelet a hadserege különleges feladattal megbízott katonai egységének? Csak az, aki bűnt szándékszik elkövetni. Tehát itt, fiúk, közvetlen a háború után, békeidőben tudatos népirtás folyt, amelynek kiötlője maga Eduard Beneš volt. Célja pedig Pozsony városának a németektől és a magyaroktól való megtisztítása volt – mondtam.
Elhallgattam, hagytam, hogy a szavaim értelme eljusson a tudatukhoz. A sörömért nyúltam, húztam belőle egyet, s közben az arcukat fürkésztem. Nem tudnak mit felelni. Hogy teljes legyen a képük erről az időszakról, kisvártatva folytattam a mondandómat. – Ha azt hiszitek, hogy csak a németeket és a magyarokat gyilkoltatta le, tévedtek. Ugyanitt fekszenek azok a szlovákok is, akik akkor a csehekkel szemben önállóságot akartak Szlovákiának. A szlovák autonómia hívei is itt nyugszanak valahol. Arról is gondoskodott, hogy ezeket ugyanúgy, képletesen szólva lefejezze, Tisóval és legközelebbi híveivel együtt. Ennél a gondolatnál azonban abbahagytam a rövid rendkívüli történelemórát. „Ennyi mára elég” – gondoltam, annyit azonban még elmondtam, komolyan gondolkodunk azon, hogy amint elég konkrét ténnyel, bizonyítékként szolgáló dokumentummal rendelkezünk, büntetőfeljelentést teszünk ismeretlen tettes ellen az itt történtek kapcsán.
– Mi ezekről eddig nem hallottunk – kezdte bátortalanul Igor. Jano meg a hosszabbra nőtt bajusza szőrzetét harapdálta. Igor szerette volna, ha a társa is mond valamit, de az képtelen volt megszólalni. Majd egy hirtelen gondolattól felvidulva nekem szegezte a kérdést.
– Akarnak-e még információs táblát állítani a kő mögé? – kérdezte mosolyogva, mint akinek ötlete van az ügyben. Én meg elmondtam, hogy eddig csak fémszerkezeteket láttam ilyen célra, és nem szívesen csalnám a fémtolvajokat vele ide, főleg a kereszt miatt nem. Igor arca ettől még inkább felderült.
– Van egy meglepetésünk a maga számára – mondta olyan hévvel, amitől Janónak is visszatért a jókedve, és hirtelen felállt.
– Jöjjön csak velem, mutatunk magának valamit – mondta most már ő is mosolyogva, és megindult a felüljáróhíd irányába. Gyanúsan követtem Janót, Igor meg a hátam mögött baktatott az orra alatt huncutul mosolyogva. A híd alatt a tartóoszlop és a földsánc között a gondos kezek által felaprított beraktározott tüzelőfaoszlopok tűntek fel úgy, hogy az autópályáról semmi se látsszon belőle. A tartóoszlop és az útpályasánc között pedig két nagy hirdetőtábla hevert a földön. Csak a táblák tetőszerkezete látszott ki a fűből. Messziről azt gondoltam, hogy fából készült a szerkezet, amit kikezdett már a szú meg az idő foga. Csak amikor közelebb mentem és megérintettem, vettem észre, hogy ez fautánzatú fröccsentett műanyagszerkezet, amely még a tölgyfánál is erősebb konstrukció. Ideális egy nyitott terepen elhelyezhető hirdetőtáblának. Jano a szerkezethez lépett, és kiemelte belőle a táblarészt, amelyen egy megtépázott plakáton még olvashatóan ott volt az utolsó szöveges és képes információ. – Ez a méret megfelel maguknak? – kérdezte mosolyogva.
– De mennyire, hogy megfelel! – válaszoltam megörülve, és jobban szemügyre vettem a táblát, meg az egész szerkezetet. – Ez igen, hol szereztétek? – kérdeztem.
– Az nem lényeges. Az egyikre nekünk van szükségünk a bekötő út szélén, a másik meg a maguké lehet – mondta Jano egy szuszra. – Jöjjön, lemérjük a tábla méretét, a bunkerban van mérőszalag is. Ezen pedig látszik az is, hogy mekkora a hirdetőfelülete, mutatott a megtépázott papírfecnire.
Az erőd előtt aztán kiderült, hogy egy 73×101 centiméteres műanyag- vagy fémtáblára, 66×90 cm méretű információs anyag fér el, ami kis pluszkülönbséggel a hivatalos A2-es méretnek felel meg, vagyis 9 írógéppapírnyi anyag fér el rajta. Gyorsan megegyezünk a részletekben, az elhelyezés módjában meg az idejében, és a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Társaság számára azonnal lefoglaltam az eladó másik hirdetőtáblát.
Ekkor már csak az számított mindhármunknak, hogyan tudnánk ezt a közösen megtalált „földet” az idelátogató megemlékezőknek és turistáknak még értékesebbé tenni.
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54481″}
