A Szentírás: Isten Szava az emberhez. A Szentírás könyveinek értelmezői pedig Isten Szavának visszhangjai kívánnak lenni. A Szentírás egységét Az adja, aki annak központjában áll: az Ószövetség könyvei előre hirdetik és előkészítik Őt, aki eljött, és valamennyi könyvet beteljesítette, Jézus Krisztust. Az Újszövetség könyvei Jézus Krisztusnak a történelemben való megjelenésére összpontosulnak, végső eljövetele felé irányulnak. Ennek az alapvető igazságnak, a Szentírás egységének végleges megfogalmazását maga Jézus adta: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a Törvényt és a prófétákat, hanem hogy beteljesítsem őket.” Isten az ő tettei során „felfedi saját szívét, és kinyilatkoztatja az embert önmagának. Ha az embernek haragról és gyűlöletről kell beszélnie Istennel kapcsolatban, minthogy Isten elítéli a bűnt, megtanulja felismerni, még az elviselt büntetésekben is, a szeretetet, amely nevel és életet akar adni. Így az ember ahhoz igazítja cselekedeteit, amit Isten példája mutat neki. Szelídség, alázatosság, engedelmesség, türelem, egyszerűség, irgalmasság, de ugyanakkor erő és büszkeség is: mindezek az »erények« igazi jelentésüket és hathatós szilárdságukat Isten élő jelenléte által kapják, Isten és Fia, Jézus Krisztus jelenléte által a Szentlélek erejében (…) mindent az üdvösségtervbe kell állítani, amelyet az Isten Szava kinyilatkoztat nekünk. Ekkor minden jelentést és értelmet kap Jézus Krisztus, a mi Urunk halála és feltámadása által”.
Az évszázadok sok millió Biblia értelmező könyve között Jakubecz Márta könyve, a Szeretet a horizonton is egyike „Isten szava visszhangjának”: segíteni kívánja embertársait, hogy felismerjék Isten szeretetet, amely „nevel és életet akar adni”. A láthatáron körös-körül, ahol az Ég összeér a Földdel, lelkünk Isten közelébe jut, mondja a szerző a Hozzá, nála, általa című könyvnyitó írásában, s mindjárt hozzá is fűzi, hogy szeretetéhségünkben, sebeinkre és vágyainkra csupán az Úr nyújthat gyógyító balzsamot: ott, szívünk jelképes Tábor-hegyén kellene mindnyájunknak sátrat építeni, hogy végre Jézus közelében melegedhessünk, az Ő közelében, aki a megigazulást adja: „Hozzá sietve, nála feltöltődve, általa látjuk meg az Ő követendő fényét, s ha elindulunk valamennyien a Fény útján, nem didereg többé majd a világ.”
Jakubecz Márta könyvében mindenekelőtt arról esik szó, hogy az ember Isten nélkül sötétségben szorong, ezért a bűnbánat segedelmével meg kell találnia a kapaszkodókat, arra tekintenie, amerre a Szentírás Istene mutat: így újulhat meg az Ő hasonlóságára Krisztusban, mintegy új teremtménnyé válva. Az embernek nem kell, nem szabad félnie, mert a félelem megnehezíti a kegyelmek felismerését; ehelyett az életszentség útjára kell lépnünk, a cselekvő hitet megélve és gyakorolva, önmagunk és embertársaink lelki felemelésére törekedve. Életünk különböző alkalmaival mindannyian megtapasztalhatjuk a szenvedések szülte örömöket, a szüleink, barátaink mellett megélt szeretetet, a betegségeinkből történő gyógyulást, a bűnből való kijutásunkat, s a Lélek vezetésével megismerhetjük, hogy az evangélium mindennapi örömünkké válhat, s megkaphatjuk a belülről fakadó mosoly ajándékát.
Látva hősies, szeretettel áthatott küzdelmeinket Krisztus szíve megesik rajtunk; gondunk-bajunk nem titok előtte, jósággal és együttérzéssel szemléli napjainkat és segít megőrizni tartásunkat – írja Jakubecz Márta. Ezért lehetséges, hogy a gondok-bajok ellenére a kinyilatkoztatás növekedése a történelem ritmusára megy végbe: a keresztény hit egyre terjed, az örömhír mindenhová eljut, tudatosítva az emberekkel, hogy Isten országa igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben, s a „fennmaradás és növekedés titka az Anyaszentegyházban egy rejtett misztériumra mutat, mellyel túlnő minden látható és látszólagos múláson”.
„El akarsz-e jutni az örömhír lelki boldogságáig? Benned van-e a szándék, hogy erre az evangéliumra hangolódva, a keresztény erkölcs mentén építsd fel az életed? Továbbadod-e a feltámadás örömét? Ezekre a kérdésekre előbb-utóbb mindenkinek személyes feleletet kell adnia” – olvassuk írónőnk könyvében. Még akkor is, ha az Isten ügyét felvállalókat gúny, üldözés, megvetés kíséri – hiszen a közösség kiteljesedhet a kevés igaztól is, „megkovászosítva az egészet”. „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass” – idézi Jakubecz Márta Pál apostolt; csak így lehetsz lélekben végtelenül szabad, mindennapivá téve a jóságot, s tudva, hogy nem a halálé az utolsó szó: életünk el van rejtve Krisztussal Istenben, és „szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik”.
Hosszan beszélhetnénk még Jakubecz Márta könyvének üzeneteiről és érdemeiről: a Szentlélek erejének szívünkbe fogadásáról, a Mária-arcú anyákról, a magyar nemzet ezeréves keresztény voltáról, a magyar iskolákról és a magyar imákról, bensőnk nemesítéséről, a lelki derűről és a boldog kiegyensúlyozottságról, a szeretet egységéről, életünk nagy sorsfordulóiról, a magány és a közösségi élet szintéziséről, a tanításról és tanúságtevésről, az önmegtagadásról és boldogságról, Isten égboltjáról és a szabadságról, a liberalizmusról és a hitébredésről, a szeretet parancsának megvalósításáról, Isten „névtelen szentjeiről”, a külső és a belső tisztaságról, a szóvivőkről és a prófétákról, életünk szőlőskertjéről, nagyapáról és az Istentől kapott élet megbecsüléséről, a másik ember meghallgatásáról, a pazarlásról és az adakozásról.
De inkább olvasásra ajánljuk e könyvet, mely mindazoknak örömet szerezhet, akik vele együtt mondják imáikban: „Íme, itt vagyok, engem küldj!” Meg ezt: „Uram, kihez mehetnénk? Az örök élet beszéde van tenálad.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48513″}
