Jelen világunkban már nem szokás, pontosítok, nem üdvös különböző okokból meggyőződést képviselni sem külhonban, sem az anyaországban. Nem „divat” olyan – múltunkban még oly természetesnek tartott – értékeket hangoztatni, mint szakrális múlt, szent korona országa, spirituális nagyság, áldozathozatal, halhatalanság, gerincesség, az adott szó megmásíthatatlansága, aberi méltóság sérthetetlensége. Sajnos, ezek az évszázados erkölcsi értékek, amelyek hajdanán meghatározták családjainkat, keresztény közösségeinket, egészében véve teljes emberi mivoltunkat, valahogy lassan mind a múlt ködébe vesznek. Mindezek ellenére úgy érezzük, hogy sürgetően fontos lenne újratanulni és megtanítani ezeket az értékeket, mert csak ezek birtokában lehet építeni jövőt, nevelni a fiatal generációkat.
Ahhoz azonban, hogy orvosolni tudjuk a lelki-szellemi felemelkedéshez szükséges „sérüléseket” „nyavalyákat”, mint amilyen a széthúzás, közöny, önbecsülés hiánya, szükségeltetik egy erős törekvés, türelem, kudarcokat is elviselő, kitartó akaraterő. Az emberi kapcsolatainkat romboló káros folyamatokat éppen akkor kellene visszafordítani, amikor még talán nem késő, hisz jelenünket súlyos gondok: népességünk erős fogyása, a migránsválság, a fiatalok kivándorlása sújtja. S még mielőtt ezekre a kérdésekre az irányt adó választ megkapnánk, egy további kérdésre is választ kell keresnünk: szolgálja-e múltunk a jelenünket, meghalljuk-e üzenetét, hagyjuk-e beengedni virtuális világunkba a múlt képeit, eseményeit? Érdemes vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc szétszabdalt vármegyéin található emlékhelyeit bebarangolni? Megtekinteni azokat a városokat, várakat, kastélyokat, pénzverdéket, székesegyházakat, amelyeket itt hagytak nekünk örökül, s koszorút helyezni múltunk hősei előtt? Kérdések, amelyekre a választ nekünk magunknak kell megadni.
Múltját kötelessége minden magyarnak ismerni, s ennek a nemes küldetésnek eleget tenni. Ennek jegyében zajlott ez év október 16-18. között a Rákóczi Szövetség diákutaztatatási programjának részeként a már hagyományosnak nevezhető Felvidéki Séták, melyen közel száz külhoni és magyarországi középiskolás vehetett részt, köztük az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola öt gimnazista diákja is. Az úti cél ezúttal Közép-Szlovákia volt, pontosabban a valamikori bányavárosok: Selmecbánya, Besztercebánya, Körmöcbánya, továbbá Árva és Zólyom várkastélyának megtekintése. Selmecbánya látványosságai kapcsán megtekintettük a Paradicsom-hegy nyúlványainál található selmeci Óvár erős védőrendszert képező bástyáit, miközben eltűnődtünk elődeink sorsán, az ellenség megfékezésének embert próbáló munkáján.
A múzeumi kiállítások érdekessége volt az egykori Pipakészítő műhely, és örökre emlékezetünkbe vésődött a várból nyíló felejthetetlen panoráma a városra. Az egykori Líceum épülete előtt Megemlékeztünk Petőfi Sándorról, aki tanulmányait végezte az ódon falak mögött.
Körmöcbányán büszkén helyeztük el az emlékezés koszorúját Károly Róbert szobra előtt, majd a Kammerhofon, vagyis a kamaragrófok egykori rezidenciáján betekintést nyerhettünk a bányászat és a nyomdászat rejtelmes világába, érdekességeibe.
Elődeink pénzérmékbe vert, kőbe vésett, magas szirtekre épített hagyatékai, sorsot próbáló, küzdelmes mindennapjai példaadóak számunkra, s egyben üzenet nekünk, 21.századi magyaroknak. Éppen akkor, amikor hajlamosak vagyunk egyre gyakrabban falakat emelni egymás közé, cívódni, döntésképtelenné válni. Hagyjuk, hogy mások döntsenek jövőnkről, míg rá nem döbbenünk a régi szólás igazságára, miszerint egységben az erő. Hirdeti ezt Árva vártornyának magasra emelt, ránk is vigyázó tekintete, a kereszt és félhold küzdelmének számos emberi áldozatot követelő viharos századaiban. S így múltunkon merengve fordítottuk figyelmünket jelenünkre: így rajzolódott ki lelki szemeink előtt a nagyságos fejedelem alakja, s tettük fel a kérdést: mi az, ami az ő egyéniségét jellemezte, mi volt az az erő, ami őt hajtotta, s teremtett kultuszt, mely őt halhatatlanná tette… A választ ő maga válaszolja meg: „Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, s az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is kormányzáshoz volt kedvem, kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt.” (II. Rákóczi Ferenc: Emlékiratok – részlet)
Milyen magasztos szellemre valló, alvó lelket ébresztgető gondolatok! S mi az üzenete? Minden embernek meg van a saját helye, küldetése ebben a világban, s nekünk, magyaroknak az a kötelességünk, hogy járjuk azt az utat, amit a Teremtő nekünk szánt: mindig szem előtt tartani értékeinket, hogy a szeretet, a tolerancia, az elfogadás segítségével értékelhessük egymást és döntéseinket, s közben szüntelenül összpontosítani spirituális fejlődésünkre, ami egyúttal a jövőnk is.
Ebben a meggyőződésben válhattunk el egymástól ezen az esős, őszi hétvégén, kedvünket azonban még a rossz idő sem szegte, hisz alkalmat kaptunk a találkozásra, élményszerzésre, egymás megismerésére mi: felvidéki és anyaországi magyarok.
Mosonyi Marianna, Felvidék.ma
