58315

Ünnepek közeledtén, egy bizonyos életkor után akarva-akaratlanul is visszatekint az ember a régi szép időkre, amikor még kicsit más volt a világ, s benne az ünnepek. S legfőképpen a felvidéki apró falvak csendes, de valami csodát rejtő ünnepei hagytak bennünk mély nyomot. Azokat a „szent” hagyományokat, szokásokat, mely szerint éltünk, nem bigott vallásosságból, de valami belső és nagyon mély gyökerű hitből éltük meg

A technika legnagyobb vívmányát – az összes hátrányával együtt – abban látom, hogy távoli magyar testvéreinket, barátainkat is lélek közelbe hozhatjuk és egymást erősíthetjük. Egy ilyen jó barát, testvér gondolatait osztom meg, mely a mi egykori ünnepeinket is, legalább gondolatban visszahozzák, tanulságul, hogy lám: „csak” hitből és szeretetből fel lehet építeni egy életet, s átadni utódainknak.

„December… évekig ez volt életem legizgalmasabb hónapja. Valami ünnepélyesség, gyermek számára csak érezhető és nem megérthető, nem megmagyarázható meghittség melegével volt kibélelve. Mikor elmúlott, lepörögtek napjai, azt mondták Új év kezdődött. Új kezdet, vagy folytatások egy új naptárban… sokáig nem értettem, nem akartam érteni.

Nem akartam, hogy vége legyen, hogy levessem magamról, aztán miután lehúzták rólam, legördítették szemeim előtt az Ünnep függönyét mondván: az előadásnak jövő ilyenkorig vége, akkor én mégis csak arra vágytam, hogy visszabújhassak puha, magába fogadó melegébe… hogy ismét ott legyek és maradhassak örökre… a csillagszórók, gyertyák, gömbök, fenyőillat világában… álmodni a Karácsonyfa alatt…

Abban a világban, ahol mindennek egy volt a neve: Szeretet… mert ott és akkor, egyszer egy évben, ezt az érzést csak megélni lehetett, mímelni, megjátszani, csak mutatni, azt nem. A jóság és befogadás világában, ahol még azok is akik máskor nem voltak jók, nem tudtak vagy nem akartak jónak lenni, most igyekeztek azzá válni…

A Mikulást is erősen vártam, de Neki, feléje még nem szállt üzenet, nem röpködtek körülötte vágyak madárkái, nem voltak kívánságok. Feladat csak egy volt, a legnagyobb cipőmet olyan fényesre suvickolni hogy a Napsugár, ha volt, elcsússzék rajta… aztán sötétedéskor kitenni az ablakba. Mindegy volt mit hozott, bárminek nagyon tudtam örülni. Emlékszem, évről évre gyűjtöttem a virgácsokat, az ajándék nélkülözhetetlen „kellékeit”, bakancsom díszét. Bár a színválaszték nem volt nagy, aranysárga és talán piros, mégis mindegyik más volt… a gallyak ága-bogai másképpen kanyarogtak és nagysága jelezte mennyire voltam „jó” abban az évben. Aztán az évek örök költözködései során eltűntek ők is valahol, a húsvétkor kapott, sokszor már erősen illatozó, de eldobhatatlan, gyermekszerelmeimtől kapott pirostojásokkal együtt, akárcsak Svejk egyenruhája a világháború forgatagában… A Mikulás, a gyermekek Ünnepe volt. A szülőkön, fölnőtteken, ezen az estén még nem virított a tekintélytparancsoló ünneplőruha és a fürdőszoba kazánjában sem lobogott az ünnepi fürdés előkészületeit jelző tűz… de azért nagyon szép, felejthetetlen volt.

Aztán ahogy közeledett az Angyaljárás, a Jézuska eljövetele, egyre nőtt bennem az izgalom és környezetemben az Ünnepváró hangulat… csendes, meghitt beszélgetések és meleg tekintetek bélelték ki a dolgos, ám egyáltalán nem kapkodó estéket. A szomszédok úgy jöttek át mintha hazamennének, eszmét cserélni – én meg át a szomszédba ugyanúgy, a kántálás részleteit megbeszélni a baráttal és persze szájat tátani, illatokat azonosítani a „spóron” és a „lerben” rotyogó fazekak, lábosok tömegének tartalmából.

Legalább tíz piszkozat után, a legszebb gyöngybetűimmel átmásolt levél a Jézuskához… este kikerült az ablakba és az Angyalok csudamód, mint lelkiismeretes póstások, éjszaka elvitték… mert én jó kisfiú voltam… jó kisfiú akartam lenni… Olyan, mint Nyilas Misi. Mindhalálig…

Édesapám, mint később aztán rájöttem, nagyon okosan oldotta meg az ajándékomat… akkor még nem volt üzletek tömege, játékok halmaza és a pénzben sem dúskáltak. Bevitt a városba, sétálni, kirakatokat nézni. Aztán szépen elvezetett oda ahol kinézték már előzőleg a nekem szánt ajándékot. Rámutatott, mintha akkor látná először és elkezdte dicsérni, felhívni a figyelmemet a részletekre, szépségeire. Mire kijöttünk az üzletből már minden vágyam az volt, hogy azt a valamit az Angyal tegye majd a Karácsonyfa alá…

És felvirradt a várva-várt nap… általában az azt megelőző éjszakát végigkántáltam álmomban, gondolom azért hogy amikor eljő az ideje, bele ne süljek… Húsvétkor is ugyanígy, csak akkor szavaltam… „Én kis kertész legény vagyok, virágokat locsolgatok…” Hová tűnt a locsolgató kis kertészlegény? És hová tűntek, merre nyílanak és kinek bontanak szirmokat a virágai?

Aztán ebéd után következett szürkületig a lázas készülődés… ketten indultunk kántálni minden évben így alkonyattájt, egy pajtásommal, aki a szomszédban lakott. Megvolt a lista, kiket kántálunk meg – kikhez szeretnénk menni és kikhez illik… hol melyik dalt énekeljük majd. Leellenőriztük a szitából készült, csodásan feldíszített „csillagot”, amely gyomrában szerényen gyertyát rejtegetett, amit meg lehetett gyújtani a kellő pillanatban és még forgott is, ha meghajtottuk. Egyikünknél volt a „csillag”, másikunk nyakában a tarisznya, diónak, mogyorónak, almának, cukorkának… pénz akkor még nem volt divatban, narancs pedig csak a kiváltságosoknak jutott… Halk kopogás a belül meleget ígérő ajtókon, majd a szerény, bebocsájtást kérő kérdés: “Szabad az Istent dicsérni?”… “Szabad”… akkor még szabad volt és nyílottak az ajtók…

Lehettem talán hat-hét éves, mikor így, „kántálásjárásból” hazafelé jöttünkben, a függönnyel takart, kivilágított ablakunk mögött felsejlett a Karácsonyfa és egy karcsú, kecsesen hajlongó, mozgó női alak kontúrja… Társam azonnal megállapította, hogy Édesanyám az és díszíti a fenyőfát. Nem hittem el neki, de mind győzködött, hogy neki van igaza és nincs is ajándékozó, fát díszítő Jézuska. Nem vitatkoztam vele… mert én TUDTAM, biztos voltam benne hogy akkor, ott, én egy ANGYALT láttam… egy valódit… igazi ANGYALT. Még ma is így hiszem…

Vers is volt még a karácsonyi dal mellé, de mivel első szavának a jelentését nem értettük, megtoldottuk egy betűvel és így számunkra is érthetővé vált… Még mindig emlékszem rá:

„(H)Óemberi Nemzet készülj vigasságra
Mert eljött a Jézus szerény szállásodra.
Tisztítsd ki házadat, hívd be Őt oda
Hadd vigye Lelkedet boldog Mennyországba…
Szívemből Kívánom!” (Hun Küldött)

Ünnepeink, szokásaink hasonlóak voltak, hisz az egykori paraszt-, vagy polgári világ Magyarországa,a szokások, hagyományok, csak tájegységenként tértek el, s mind Edélyben, Székelyföldön, Felvidéken vagy más elszakított területen, a ránk hagyott örökséget próbáltuk megtartani és átadni a következő generációk számára.

Mindebből a régi világ szépségéből, csak rajtunk múlik, hogy átmentjük-e a létünkhöz és megmaradásunkhoz is a legfontosabb értékeket: a Nemzet (a hovatartozás) tudatát, az Isten, és egymás befogadását, a tisztelet és szeretet kinyilvánítását, és a családok fenntartását, összetartását.

DE, Felvidék.ma