A doktornő, aki már x éve a kezelőorvosom, tud valamit magyarul, és alkalomadtán váltunk is pár szót az anyanyelvemen, ami neki azonban nem az anyanyelve, és mikor rájövök, hogy én azért mégis jobban beszélek szlovákul, mint ő magyarul, gyorsan visszaváltunk a szlovákra.

Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy mindig adjak neki egy tiszteletpéldányt a legújabb könyvemből, amit, becsületére legyen mondva, ő el is olvas. Habár, mint mondja, ilyenkor mindig keze ügyében van a szótár. Nem a legszórakoztatóbb módja az olvasásnak.

Épp ezért határoztam el, hogy most már lefordíttatom egyik könyvemet szlovákra – ugyanis egyre jobban követelik, hogy szeretnének is tőlem valamit olvasni, és én ilyenkor pár félig sikerült, szlovák nyelvű versen, és egy rövid életű blogon kívül nem tudok mást felmutatni. Egy regény viszont más lenne, azt letehetném az asztalra, és mondhatnám, hogy tessék, ez vagyok én.

Épp ezért határoztam el tavaly ősszel, hogy a „Freskó legendája” című regényt, amire a legpozitívabb visszajelzéseket kaptam az olvasóktól, lefordíttatom. A fordítóval hamar megegyeztünk, de aztán négy hónapig húzta az időt, míg végül beismerte, hogy nem boldogult a szöveggel. Nekem viszont az utolsó pillanatban kellett új fordító után nézni, és még az otthon töltött utolsó napomon is a kiadóval egyeztettem a kiadásról.

…

Időnként megmagyarázhatatlan találkozások is történnek az ember életében, amit jobb híján úgy könyvel el, hogy biztosan létezik valahol egy alteregója.

Ilyen volt az az eset, amikor jó 30 évvel ezelőtt először voltam Pőstyénben, a Pro Pátriában, és a rehabilitációs nővér, akinél tornáztam, következetesen „Jozefnek” szólított. Mint mondta, emlékszik rám, még abból az időből, mikor a gyerekrészlegbe, a Zöld fába/Zeleny strom/ jártam. Habár az én második keresztnevem valóban József, de gyerekkoromban sose jártam Pőstyénben. Akkor ezt elintéztem egy vállrándítással, hogy bizonyára összetévesztett valakivel. Azóta azonban több ilyen eset történt, hogy összetévesztettek valakivel, aki nem én vagyok.

A legutóbbi, és talán a legrejtélyesebb eset pont most történt az NRC-ben, amikor a liftben egy nővérke szólított a nevemen („Zsolti”), és azt bizonygatta a kolléganőjének, hogy három éve az ő osztályukon voltam kezelésen – mint a beszélgetésükből kiderült, mindketten a szomszéd osztályon dolgoztak.

Én azonban nemhogy három éve nem voltam kezelésen az NRC-ben, de utoljára 20 egynéhány éve feküdtem azon az osztályon. Az eset után még napokig törtem a fejem, hogy egy ismeretlen nővérke vajon miért lehet meggyőződve róla, hogy három évvel azelőtt a betege voltam?

Hát, ilyen találkozások is történnek.

Folytatás következik

Sztakó Zsolt, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58230,58100,57726,57576,57388,57285,57128,57030″}