58553

Dr. Péter László életútja véget ért, pedig alattomos betegségét éveken át türelemmel, a gyógyulásba vetett hittel és reménnyel viselte. Advent negyedik vasárnapján a halálfutásban alulmaradt, végső búcsúztatására karácsony előtti napon került sor a Kassai Krematóriumban.

Számára a gyermekkor csodás Atlantiszát az Ida-patak vidéke és a Kanyapta mente jelentette, elsődlegesen is szülőhelye, Komaróc. Generációjának tagjai még megélték a zárt falusi kultúra évszázados hagyományait, a paraszti élet küzdelmesen nehéz – mégis sok mozzanatában felemelő – momentumait, aminek tartópillérei voltak: a hit, a munka, a közösségi szolidaritás és a tisztesség.

Első generációs értelmiségi volt, ahogyan jelentős része közösségünk fiataljainak a háborút követő években, mert az örvendetesen sorjázó magyar iskolákban szakvégzett pedagógusokra volt szükség, ezért természetes irányt számukra a magyar iskola katedrája jelentette. Igaz, a háborús évek és az azt követő iskolátlanság elég gondot és zegzugos életpályákat eredményezett, hiszen kényszeriskolába parancsolta az itteni magyar gyerekeket. Aztán az ötvenes évek elején valami csodálatos élni akarás visszaterelte a magyar gyerekeket a magyar iskolákba, Péter László útja is Komarócon, Nagyidán és Szepsin keresztül a frissen megszerzett érettségi vizsgával a buzitai iskolába vitte – tanítani.

Belső kényszertől vezérelve igyekezett tanítói szakvégzettséget szerezni, aminek legkézenfekvőbb módja volt különbözeti érettségit tenni az ötvenes évek kisebbségi oktatási rendszerünk jeles intézményében, a Rozsnyói Pedagógiai Iskolában. Igen, csak a különbözeti nem csak általános műveltséget nyújtó tantárgyakra korlátozódott, hanem a nevelésiekre is, mint ének-zene, képzőművészet, testnevelés. Ebben pedig komoly kritériumok voltak, például zenéből egy hangszeren való játszás. Máig emlékezetes számomra – diákja voltam az említett iskolának -, amikor a különbözeti rajzvizsga befejeztével Kossuth János tanár úr győzelmi zászlóként lobogtatva jelent meg az iskola emeleti folyosóján egy rajzlappal, amelyen az ismert Comenius szobrot Péter László olyan mesteri precizitással rajzolta meg, hogy az szinte megszólalt!

Péter Lászlót különleges rajz- és festői tehetséggel tarisznyázta fel a sors, ami édesanyjától származott, aki festegető asszonyként volt ismert Komarócon és a környéken. Amikor aztán kollégája, és a volt katolikus iskola szűkös raktárában harmadik társunkkal lakótársa is lettem, különleges képessége jól jött az általunk betanított színdarabok kulisszáinak a megfestésében, a buzitai iskola Rügyek című gyermeklapjának az illusztrálásánál, de különböző társadalmi és iskolai rendezvények hirdetéseinek, plakátjainak az elkészítésében is. Egy időben magánórákra járt Oravecz Imréhez, a két háború közötti híres kassai festőiskola Nagyidán élő piktorához. Máig talány számomra, hogy grafikai és festői adottságait miért nem fejlesztette tovább. Talán valamiféle maximalizmustól vezérelve azt gondolhatta, hogy ha az ember nem lehet egy Jakoby Gyula, vagy Feld Lajos, akkor mit sem ér az egész? Mert mostanság a „modern és modernista képzőművészekkel” Hernádot lehetne rekeszteni, amiről többször ő maga is meggyőződhetett a kassai Löffler Béla Múzeumban, ahol nyugdíjasként segédkezett egy- egy kiállítás kivitelezésében.

Péter László pedagógusi pályának állomásai a buzitai, alsólánci, komaróci iskola, majd a kassai járási úttörő- és ifjúsági központ, a járási tanügyi hivatal és a kassai Kuzmány utcai magyar iskola voltak. Közben a Nyitrai Pedagógiai Főiskola levelező tagozatán tanári oklevelet szerzett, később ugyanott ledoktorált. Tanári hitvallását Németh László gondolataival lehet megfogalmazni legteljesebben: A mindent elborító szenvedély, a gyönyörűség, a tanárt és tanítványt összefűző halk szeretet. Igen, Péter László türelmes pedagógus, a szeretetpedagógia hirdetője és megvalósítója volt, valamikori tanítványai is ilyennek ismerték és így őrizték meg őt emlékezetükben.

Lelkileg, testileg nagyon megviselte fia korai halála. Péter Zsolt mérnök a hetvenes-nyolcvanas években kiterebélyesedett néptáncmozgalomunknak oszlopos tagja volt, táncosként és koreográfusként egyaránt. Amikor legszebb férfikorban, negyvenhetedik évében legyőzte a fondorlatos halál, idő előtti eltávozása máig kiheverhetetlen sebet hozott a család számára. Nincs szándékomban dramatizálni az életét, de tény, hogy Péter László egészségi problémáinak a megjelenése is ettől az időponttól erednek. Évekkel ezelőtt egy zarándokútra vállalkozott a Szentföldre. A bibliai tájak megismerése energiafeltöltődést és lelki kiegyensúlyozottságot hozott számára.

Egyre ritkuló találkozásaink tárlatok megnyitásához köthetők, esetleg rövid beszélgetésekre Kassa „sétáló” Fő utcájának árnyas fái alatt. Általában közösségi dolgaink elszomorító jelenségeire fordult a szó, a magyar iskolák és diákjainak csökkenésére, minden alkalommal számba véve a mindkettőnk életét döntően meghatározó buzitai iskola lélekemelő eredményeit és küzdelmét a fennmaradásért. Büszkeséggel újságolta, hogy Boglárka unokája iskolás lett, amikor pedig elmondtam neki, hogy a Csemadok 65. évfordulója alkalmából Diószegen rendezett ünnepi műsor előtt a korát még egy kézen számba vehető kicsi Botond unokája a műsor előtt felsurrant a színpadra, ahol olyan bokázásba kezdett, hogy azonnal belopta magát a népes közönség szívébe, – ő büszke nagyapaként egy elégedett mosollyal nyugtázta a történteket.

Péter László végső búcsúztatása kérdéseket is megfogalmazott, mégpedig olyan értelemben, hogy van-e elég szolidaritás és tisztelet a magyar pedagógustársadalomban egymás iránt, képesség az értékeink melletti egységes kiállásra, vagy mint ebben az esetben egy volt kollégánk végbúcsúztatóján megjelenni, fejet hajtani munkássága és emléke előtt?!

A racionalitás azt mondja, hogy ha Szlovákiában a férfiak átlagéletkora 72 év (a nőké 79 év), akkor Péter László öt évvel haladta meg az átlagot, igaz az utóbbi években már a betegséggel (halállal) folyó állhatatos és bátor küzdelemben. Ha hisszük, hogy a földi életnek van egy másik, magasabb dimenzióban folytatása, akkor ő már ott van Zsolti fia oldalán!

Isten nyugosztalja – nyugodjék békében!

Máté László, Felvidék.ma