Balázs szintén „a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akiknek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemre méltó elevenséggel maradt meg”. Az örmény születésű egyházfi példamutató keresztény életet élt, s ezért Szebaszta népe püspökké választotta. Visszavonultan élt egy vadállatok által őrzött hegyi barlangban, ahonnan imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva vezette rábízott nyáját.
A IV. században Agricola helytartó elfogatta őt, s mert nem tudták hittagadásra kényszeríteni, megkorbácsolták és siralomházba vetették. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de képtelenek voltak az ítéletet végrehajtani, mert a püspök csodás módon megmenekült. Azt követően aztán lefejeztették őt.
Balázst a VI. századtól keleten mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték. Tisztelete nyugaton csak a IX. századtól
figyelhető meg; ereklyéinek kultusza pedig többek közt Mainzban, Lübeckben, Párizsban és Raguzában terjedt el. A középkorban a szentet püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták, kezében pásztorbottal és keresztbe tett gyertyákkal, sertésfejjel és gerebennel.
Balázs az orvosok, takácsok, szélmolnárok, fúvós muzsikusok és az állatok védőszentje. Időjelző szentként is tisztelik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi. A Balázs-áldás liturgikus szokása a XVI. században keletkezett.
Az egyik legenda szerint történt, hogy egy rémült anya sietett Balázshoz, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldoklott. A szent megáldotta a fiút, s az megmenekült a haláltól.
Egy másik változat szerint, amikor a püspököt a bírótól cellájába kísérték, úgy segített egy bajbajutott asszonyon, hogy visszaadta sertését, melyet a farkas rabolt el. Az asszony hálából ajándékot vitt neki, amely a húson és kenyéren kívül gyertyát is tartalmazott. Talán ezzel is magyarázható a Balázs-napi szokás adománygyűjtő és kérő jellege. (Dr. Diós I., szerk., 1990. 78–79. l.)
A Dunántúlon, az Ipoly mentén, a Nyitra környéki falvakban és a Csallóközben jelmezbe öltözött gyermekek jártak ilyenkor házról házra. Volt aki a püspököt személyesítette meg, fején papírsüveggel. A többiek fején papírcsákó, oldalukon fakard volt. Nyársat is vittek, melyre a háziak rászúrták a kolbászt és a szalonnát. A változatok a színjátékszerű formáktól az egyszerű köszöntőkig terjedtek. A mondott vagy énekelt szövegekben találunk utalást a Balázs-áldásra, a farsangi vénlánycsúfolókra és az adománykérésre is. Az alábbi három változatot a Magyar Néprajz VII. kötetében olvashatjuk:
„Ó szent Balázs légy mellettünk,
óvj meg minden bajtól.
torokfájás más nyavalya,
tőlünk elmaradjon.”
„Elmúlik a rövid farsang, mi azt ne sirassuk,
Sirassák a lányok, otthonmaradásuk,
Kiknek a nagy méreg miatt ráncos az orcájuk.”
„Szalonnát, szalonnát,
ha nem adnak szalonnát,
kifúrom a gerendát.”
(Tátrai Zs., 1990. 122–123. l.)
A szlovákok körében gyűjtött adománykérő szövegekben arról olvashatunk, hogy a gyermekeket nem támogatók edényeikben szenvedtek kárt:
„Ak nám mäsa nedáte,
na svojich hrcoch poznáte,
keď budú lietať z police
do mlynárovej svetlice.
Tam sa obžerá pšenice
z tej ukradnutej merice.”
(Horváthová, E., 1986. 128. l.)
A Balázs-áldás kapcsán el kell még mondanunk, hogy a nép kezdetben az áldozatra szánt gyertyákat a torka elé tartotta, s egészségéért könyörgött. Később ezt a szokást az egyház is szertartásként gyakorolta. A Balázs-napi mise után a pap még ma is összekötött gyertyát tart a hívek arca elé; kezét azok fejére teszi, majd rövid fohászt mond, hogy a torkuk sose fájjon. Vidékünkön is „balázsáldásnak” nevezték ezt. Aki ezen nem tudott részt venni, annak a templomból hazatérő valamelyik családtag kenegette meg a torkát, hogy a betegség őt is elkerülje.
Manga János írja a Magyar Néprajzi Lexikon Balázs-napi szokásokat tárgyaló szóccikében, hogy egy XVII. századi galgagutai /Nógrád megye/ jegyzőkönyv tanúsága szerint az említett napon a kántornak ott énekszóval kellett körüljárnia a falut. A koledálás tehát itt is a tanító egyféle javadalomszerzése volt. A mester később tanítványaival járta a falut, legutóbb pedig már a gyerekek keresték fel a házakat. Éneklésük után ajándékot kaptak, ami persze a tanítót illette.
Ugyancsak Manga említi, hogy a balázsjáró gyerekek az Ipoly mentén az iskolában gyülekeztek. Onnan indultak, minden házhoz betérek, ahol iskolába járó gyerek volt. Hosszú vasnyársot vittek magukkal, amelyet a padlás gerendájába szúrtak. A nyársvivő körül a koledálók énekelve jártak, majd a végén babot, kolbászt, szalonnát vagy pénzt kaptak. Falujárásukat befejezve a tanító megvendégelte őket, s a gyerekek dudaszóra táncoltak. (Manga J., 1977. 201. l.)
Balázs a farsang kezdetének jele, „a gyerekek vígöröm napja vót” – jegyezte meg a kelenyei Bodzsár Jánosné /1896., 1977/. Szerinte a kántortanító azért rendezett ilyenkor a diákok részére táncot, mert „Balázs is szerette a gyerekeket”. A fiúgyermekeknek a szülők már otthon mondogatták, kit vigyenek el először táncba.
A fentihez hasonló szokásra emlékezett a kistúri Pásztor Jánosné Gyebnár Mária /72 éves, 1980/ is. Ő így idézte emlékeit: „Akkor is szoktak járnyi a fiók és a jányok a faluba. És osztán vót nekik ollyan nyárs, arra tették a szalonnát meg a kolbászt. Osztakkor az a kántortanítónak vót. Vót ollyan tanító, aki a gyerekeknek sütött szalonnát, kolbászt, oszt megvendégőte őköt.” A balázsjáráskor mondott köszöntőnek adatközlőm már csak a töredékét tudta felidézni. Bizonyára az egykori balázsjáró dalocska utolsó sorai lehettek az alábbiak:
„Majd úgy fogunk táncolni,
mint a molnár tyúkjai,
kik jólaktak búzával,
az ellopott jószággal.
Ignusz, bignusz, leverendusz,
lajdusz, tótusz, kampusz,
genitérium, fórum, gemindérum…”
A szöveg egyébként megegyezik a Gergely-járáskor énekelt dalocska szövegével.
Csáky Károly, Felvidék.ma
