59957x

Figyelemre méltó cikk jelent meg Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnökének tollából a nol.hu-n a magyar külügy szomszédságpolitikájáról, a kétoldalú kapcsolatok jövőjéről és mindezek kisebbségpolitikai vonatkozásairól.

Azzal együtt, hogy természetszerűleg elsősorban az erdélyi kapcsolódási pontok vannak előtérben, továbbá félretéve Markó korábbi politikusi pályafutásának megítélését, a rövid áttekintés bizony fontos kérdéseket vet fel, amelyek bennünket is bőségesen érintenek a Felvidéken.

A szlovák-magyar kormányközi kapcsolatokat illetően az utóbbi idők igen kedvelt magyar diplomáciai szófordulatává érett az a bizonyos “történelmi baráti viszony”. Kétségtelen: sikerült elérni, hogy egy parlamenti választási kampányban nem a magyar kártya csattogásától zengett az ország, s hogy Magyarország jobboldali és Szlovákia baloldali miniszterelnöke a V4-ekkel egységben talán soha nem látott szoros közös fellépést mutatott fel európai szintű ügyekben. Tény azonban, hogy e “mosollyal teli diplomácia” igáslovai kizárólag a gazdasági-infrastrukturális fejlesztések, együttműködések (illetve ezek tervei).

Mindez – kimondva-kimondatlanul – a kényes kérdések partvonalra helyezésével járt együtt. Kérdés azonban, hogy helyes-e ez a megközelítés és főleg: vezet-e bárhová is hosszabb távon. Mert már az alapoknál kezdődnek a bajok, ahogy Markó is megfogalmazta: “Nem kell sértegetni a szomszédainkat. Csak az a kérdés, ki mit tekint sértésnek”. Ami az egyiknek nemzeti ünnep, az a másiknak gyásznap. Aki itt nemzeti hős, az amott gyűlölt ellenség. Kérdés, lehet-e ezzel egyáltalán kezdeni valamit.

De talán ennél fontosabb, hogy feltétlenül ezzel kell-e kezdeni? Mert azt bárki beláthatja, hogy a Kárpát-medence egymásra utalt nemzetei nem nélkülözhetik a párbeszédet, már amennyiben szeretnék, hogy akár csak középtávon is legyen keresnivalójuk az éppen alapjaiban átalakuló Európában. Mindez azonban önmagában nem feltétlenül igazolja a magyar külpolitikának azt az irányát, amely kizárólag erre a konfliktuskerülő, csakis dialóguskereső attitűdre helyezi a hangsúlyt és közben megfeledkezik az adott kisebbségek alapvető érdekeinek, létkérdéseinek megalkuvás nélküli szolgálatáról. Ami a nemzetpolitika lényege lenne.

Markó szerint például “sokkal keservesebb nyavalyánk, hogy egy-egy kivételes pillanattól eltekintve immár lassan száz esztendeje nem tud egyensúlyba kerülni a magyar külpolitika, mert nem képes kialakítani egy olyan Kárpát-medencei stratégiát, amely úgy dialóguspárti, hogy közben nem engedi szőnyeg alá söpörni a vitás kérdéseket”. Noha furcsa lehet ezt olyan valakitől hallani, aki Románia miniszterelnök-helyetteseként nem feltétlenül a vitás kérdések erőltetéséről volt híres annak idején, de attól még igaz.

Mint ahogy az is, hogy az alternatíva nem az, hogy vagy összeveszünk, vagy nem beszélünk a kényes kérdésekről. A megoldás a kettő között lehet, “a kölcsönös érdekeken alapuló megoldáskeresés”, amibe Markó szerint (is) beletartozik az etnikumközi viszony további rendezése. Ami azonban nem megy anélkül, hogy ezt magunk ne fogalmaznánk meg, ne tűznénk ki célul. A többségi nemzetektől nem várhatjuk a kezdeményezést, miért is tennének ilyet. Romániában is és Szlovákiában is tökéletesen azonos volt e téren a helyzet: a rendszerváltást követően – és nálunk az önálló szlovák állam létrejöttekor – az épülő demokrácia támogatását kérték tőlünk, hogy aztán majd ennek felépítésekor következnek a mi jogaink is. “Hát nem! Általános demokrácia nem lehetséges, ahol egyes közösségek továbbra is jogfosztottak” – mondja Markó. És ezzel aligha lehet vitatkozni.

Végül ő is kimondja: a vitás kérdéseket fel kell vetni. Ahogy Romániában egy kisebbségi (szász származású) államelnök sem változtatott semmit a románok hozzáállásán (ld. Tőkés László ügye), úgy Szlovákiában a Gašparovič után valódi felüdülést jelentő, ámde a magyar közösség irányában tökéletesen közömbös Kiska sem. Továbbmenve – és ez a fontosabb – a Fico-kormánnyal ápolt kitűnő barátság sem oldja meg önmagában a kisebbségi ügyeinket, ettől ugyanis nem váltak az itteni magyar közösség tagjai másodrangú polgárokból államalkotó társnemzetté, nem javult a magyar nyelv elismertsége – inkább ellenkezőleg. Ebben nyilván annak is komoly szerepe volt, hogy a magyarságnak az elmúlt években nem volt hangja a törvényhozásban, az országos politikacsinálás porondjain, így Ficóék egész nyugodtan főzhettek a maguk által hozott hozzávalókból.

A parlamenti választásokkal az is megmutatkozott, hogy csak erre a viszonyra építeni a szomszédságpolitikát rendkívül bizonytalan, még csak középtávra sem tervezhető. Egyetlen nap leforgása alatt a magyar fél egy olyan Ficót kapott partnerül (ha egyáltalán őt!), aki jelenleg is úgy ketyeg, mint egy időzített bomba – elég csak a gúnyát igen, de krédót nem váltott SNS szerepére gondolni a koalíciós latolgatások során. Az elkövetkező napok-hetek egyik – számunkra nem mellékes – kérdése lesz az is, hogy mindez a magyar-szlovák mosolypolitika alkonyát hozza-e el.

Egyvalami biztos: egyik szélsőség sem lehet megoldás. Sem a minden kényes kérdést elvető, mosolyban teli diplomácia, sem pedig az acsarkodás.

Szűcs Dániel, Felvidék.ma