Bővebben a jeles személyiség életútjáról, munkásságáról
A Hont megyei Alsónyéken középnemesi földbirtokos családban született Pajor István, a nógrádi-honti közélet jeles alakja, okleveles ügyvéd és újságíró, költő, műfordító és nyelvész, bár nem tartozott szellemi életünk legrangosabb képviselői közé, mégis méltó arra, hogy megemlékezzünk róla.
Pajor „az átlag dzsentri életformától eltérő életet élt“. Munkásságára a sokirányú érdeklődés s a szorgalom volt jellemző. Beszélt több idegen nyelvet, ismerte a nyugati irodalmakat, s a hazai irodalmi élet több neves képviselőjével tartott szoros kapcsolatot. Petőfi, Madách, Mikszáth tanulmányozása során többször találkozunk nevével, akiknek baráti köréhez is tartozott. Bérczy Károly, Nagy Iván, Ipolyi Arnold, Szontagh Pál, Szemere Miklós is kortársa, írótársa, barátja volt. S hogy Csalomjai Pajor István maradandót, kiemelkedőt sem a szépirodalom, sem a műfordítás, sem pedig a nyelvészet terén nem alkotott, az azzal is magyarázható, hogy „tudását aprópénzre váltotta“, vidéki elszigeteltségben élt.
Pajort, mint említettük, szoros szálak fűzték a Felvidékhez: gyermekkora a szülőfalun kívül Felsőszemerédhez és Százdhoz is kötődött. Gimnáziumi tanulmányait Korponán, Selmecbányán és Pozsonyban, a jogot szintén Pozsonyban és Losoncon végezte. Rövid ideig ügyvédként működött Pesten, majd Hont megyében volt első aljegyző. Ugyanitt részt vett a nemzetőrség szervezésében is. 1849 júliusában Komáromba menekült, a szabadságharc bukása után pedig kiscsalomjai birtokára vonult vissza. Végső állomáshelye Balassagyarmat lett, ahol dolgozott ügyészként, árvaszéki elnökként; munkatársa volt a Nógrádi Lapoknak, a Nógrádi Lapok és Honti Híradónak stb. Mindemellett tagja volt a Petőfi – és a Kisfaludy Társaságnak, irodalmi, nyelvi, publicisztikai írásai jelentek meg az olyan ismert lapokban, mint az Atheneum, Regélő, Életképek, Honderű, Vasárnapi Ujság, Pesti Napló stb.
A költő és műfordító: Csalomjai Pajor István
Második vonalbeli jeles személyiségünket így jellemzi egy helyütt Leblancné Kelemen Mária irodalmár: „Művelt, világot látott, de szétforgácsolt egyéniség; az átlag dzsentrire messze nem jellemző életformával, akinek publicisztikájában, szépirodalmi munkásságában a reformkor nagy gondolatainak kiüresedését látjuk. Ez az ellentmondás teszi igazán tipikus, a dualizmus korának jellemző alakjává Pajor Istvánt.“
A költő Csalomjai Pajor István szinte élete végéig dolgozott. Versei különféle központi és vidéki lapokban jelentek meg, s napvilágot látott két önálló kötete is: a Költemények /Balassagyarmat, 1859/, illetve a Tarka bokréta /Balassagyarmat, 1898/. Első kötetének Előszavában maga Pajor írja az alábbiakat: „Hogy Arany, Tompa, Vörösmarti tollával nem írhattam, ez nem az én hibám; így van ez más irodalmakban is; a jelesek mindig csak a kivételt képezik; de azért úgy tartom, nem lehet kárára semmi irodalomnak, ha a gyengébbek, a kevésbé hivatottak is fellépnek a versenytérre, mi által a különbség legalább szembetűnőbbé s a fiatalokra nézve tanulságosabbá válik.“
Csalomjai portréjának írója így vall az első lírai próbálkozásokról: „A kötet jó néhány darabjára a „szárnyaprópbálgatás“ jellemző. Erőltetett, döcögő rímek, helyenként nehézkes stílus, stilisztikai megoldások. Máshol azonban már előbukkan – az élete második felében eluralkodó – fennkölt stílus, patetikus hang, hamisan csengő nagy szavak, a szentimentalizmus. Versei a kor nemesi gondolkodását tükrözik. Nyomokban találjuk benne a reformkor, forradalom, szabadságharc eszméinek, célkitűzéseinek, az önkényuralom korának „megéneklését“.“
Az egykori Honti Lapokban közölt nekrológban olvassuk földinkről a következőket: „ő volt a mi alkalmi poétánk. Ha a mi örök büszkeségünk, a hős Szondy emlékét kellett dicsőíteni, ha Ipolyinak emeltünk egy emléktáblát és rendeztünk egy gyászünnepélyt, ha kaszinónk tartotta jubileumát, ha tisztviselői jubileumot rendeztünk, ha a szegénynek, árvának, éhezőnek könnyét kellett felszárítani, mindenkor hűségesen megjelent a mi jeles poétánk s elhozta magával költői ihletének egy-egy fényes szülöttét.“
S bár nem váltak ezek a versikék korszakalkotó művekké, Hontban és Nógrádban valahol mégis helyük volt. Mert emlékeztettek, buzdítottak és mozgósítottak; belőlük tisztelet áradt, szeretet sugárzott, s egyféle önbecsülésre okítottak.
Költészetéről szóló sorainkat hadd zárjuk azzal a versrészlettel, melyet Kovalcsik András is idéz Pajor-portréjában, s mely a bölcsőhelyre is emlékeztet:
„ Bölcsőmet Hont kies Nyék-völgyén ringatták;
Valék ügyvéd, író; fáradtam e megyén,
Jártam öt-hat helyen kilenc-tíz iskolát,
Vajon ki él tovább: versem-e vagy én?“
Mint már említettük is, az ipolynyéki születésű Pajor több nyelvet beszélt. A klasszikus nyelveken kívül ismerte az olaszt, a spanyolt, az angolt, a franciát és a németet, s beszélt csehül és szlovákul is. Magyarra ültette például Ján Kollár verseit, Horatius epistoláit / Quintus Horatius Flaccus Epistolái. Ford. s az eredeti szöveg kíséretében jegyzetekkel ellátta Calomjai. Balassagyarmat, 1877./ és további művét /Horácz levele a Piso fivérekhez / De arte poetica/. Az eredetiből fordította Csalomjai. Balassagyarmat, 1881./, Geothe és Schiller epigrammáit / Schiller és Göthe epigrammái. Ford. Csalomjai. Balassagyarmat, 1883./ stb. S bár – amint azt Leblancné Kelemen Mária megállapította: „Műfordításaival gazdagította irodalmunkat /…/ az országosan számon tartott műfordítók között nevét nem ismerjük.“
