A három alkalommal is nehéz ostromnak kitett Przemysl erődrendszere 1915 tavaszán már harmadik hónapja ellenállt a többszörös túlerőben lévő orosz csapatok halálos szorításának. Az erődök masszív falai között komáromi honvédek és népfelkelők is harcoltak, s miután a monarchia legnagyobb erődítménye később elesett, sokan kerültek orosz fogságba, köztük Fülöp Zsigmond is, a Komáromi Ujság szerkesztő-tulajdonosa, a város későbbi polgármestere.
Nem jutott erre a sorsra az ugyancsak a galíciai fronton, a 11. repülőszázad kötelékében harcoló komáromi hadipilóta, Kovács Zénó, aki hazaküldött leveleiben igen érzékletesen, s olykor a vérzivatar közepette a derűs pillanatokat sem nélkülöző haditudósítással szolgált, amelyeket rendre közölt hasábjain a Komáromi Ujság. A történet, amelyet papírra vetett, még jóval Przemysl eleste előtt történt és a Komáromi Ujság 1915. január 14-én megjelent második számában olvasható.
Egy sokadik bevetését követően szállására érve fáradtan roskadt le a székre, és hidegtől elgémberedett ujjaival hirtelen elhatározással tollat ragadott. Apró betűkkel rótta kerekded betűit, a papírral takarékoskodni kellett: „Azt hiszem tudják, hogy ma van a nevem napja! Pompásan meg lett ünnepelve az eset. Átmentem a muszka szomszédékhoz. Elég barátságosan fogadtak! Még üdvlövéseket is küldtek fel hozzánk, hála Istennek hatástalanul. Talán érdekelni fogja, röviden leírom a mai repülésem érdekesebb pontjait.
Délelőtt fél 12 órakor kaptam a parancsot a felszállásra. Megjelölték az utat, amelyet át kellett vizsgálnunk. Elég nagy út volt, körülbelül 500 km. Egy főhadnagy úr volt az útitárs. Rövid körözés után elértük azt a magasságot, amely az ellenséges golyóktól némileg biztosít, átkormányoztam a gépet a szomszéd portájára. Gyönyörű szépen lehetett látni a mi marsoló katonáinkat, trénjeinket. Mint valami óriási hernyó, nyújtózkodtak lassan tovább az országúton.
Nemsokára fel-felvágó füstfelhőket vettem észre. A mi ütegeink voltak. Küldték ők is a csomagot a szomszédnak. Vagy 25-30 percnyi repülés után a főhadnagyom a földre mutatott. Odanéztem, láttam, hogy orosz katonák marsolnak az országúton. Integettem nekik: elég illetlenek voltak, nem intettek vissza, csak puskacsöveikkel mutogattak felénk.
Nemsokára láttunk egy nagyobb város közelében egy repülőteret. Öt fehér hangársátor volt egymás mellé felállítva és kint a téren egy monoplánt láttunk pihenni. Örömünkben, hogy kollégáink lakását felfedeztük, leejtettünk két darabka bombát! Sajnos a hatást nem figyelhettük meg, mert még nagy utat kellett megtennünk. Gyönyörű táj felett mentünk. Mindenütt hegyek és erdők, közben egy-egy kis falu, vagy városka lapult meg.
Körülbelül négyórai repülés után a motor elkezdett köpni és hirtelen megállt! Még orosz földön voltunk. Hamarosan bekapcsoltam a segédbenzintartályt. A motor újra megindult. Kerestem a hibát, hamarosan meg is találtam. Erősen szeles és bősz lévén az idő, sokat kellett lábbal dolgozni és valahogy félrerúgtam a főrezervvíz-nyomás csapját. Pumpáltunk és repültünk tovább. A „figyelmeztetés” azonban használt! Megfordultunk hazafelé. Nem voltunk már messze a saját táborunktól, amikor a motor ismét elkezdett ijesztgetősdit játszani! Mindig lassabban és lassabban járt! Pár pillanat múlva azon szomorú tényre eszméltem, hogy elfogyott az olaj! (És mi még mindig a szomszédék portáján voltunk!)
Próbáltam minden lehetőt, de semmi sem használt! A motor folyton kevesebb túrát csinált és nekem ereszkednem kellett. Elértük a harcvonalat és az orosz tüzérség felett 400 méteres magasságban folytonos tüzelés közben saját területre léptünk át! Éppen ideje volt, mert három perc múlva a motor bemondta a „dájerit” és a propeller keresztben megállt!
Egy pillanatra mindketten meredten néztünk a füstölő motorra és az álló propellerre. Alattunk egy tisztást láttam és egy rövid kör után szerencsésen földet értünk! De nem egészen szerencsésen! A tisztás kicsiny volt, a talaj pedig roppant puha és mi masinástól beleszaladtunk a fákba, csinálván akkora recsegést, ropogást, hogy magunk is megijedtünk! A gépnek mind a két szárnya eltört, de más baj hála istennek, nem történt. A fő, hogy mindent láttunk, amit akartunk! A repülés 5 óra 25 percig tartott, ami az eddigi rekordom!
Boldog ünnepeket!
Zénó”
Amint az a majdnem balul végződött születésnapi kalandból is kiderült, a pilótáknak nemcsak az ellenség tüzétől kellett tartaniuk, de legalább olyan veszélyeket rejtegetett számukra a saját gépük is, amelybe sokszor „belebújt a kisördög”. Nem csoda, hiszen a repülőgépeket akkor még az asztalosüzemekből és bútorgyárakból átalakított repülőgyárak készítették, fából készült szerkezetüket viaszosvászon borította. Ugyancsak sok baj volt a motorokkal is, amelyek gyakran leálltak, bedöglöttek. Ilyenkor izgulhattak a pilóták, hogy siklórepülésben elérjék a saját területüket. Ellenkező esetben a hadifogság fenyegette őket, mert csak keveseknek sikerült visszajutniuk az övéikhez a frontvonalon át. De erről majd későbbi levelekből, amelyekből még sok egyebet is megtudhatunk hősünkről…
(Folytatjuk)
