Eljövetelnek mondják, de én jobb szeretem a várakozás kifejezést. Mert adventkor valamire mindannyian várunk. Talán arra, hogy bennünk és nekünk is megszülessen a kis Jézus, talán arra, hogy megtörténik a régen várt csoda, vagy csupán arra, hogy végre megint együtt lesz a család.
Ma este meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorúnkon, s ha akarunk, hangosan imádkozhatunk is, hogy tartsa meg a jó Isten azokat, akiket szeretünk… A hosszú, egyre hosszabb esték és éjszakák mintha csak arra lennének teremtve, hogy befele forduljunk.
Az év legszebb időszaka a lassításról, az elcsendesülésről kellene, hogy szóljon. Visszavenni a tempóból, kevesebbet rohanni, többet törődni szeretteinkkel és saját magunk lelki nyugalmával. Ahogy tették ezt őseink is, hosszú évszázadokon át.
Böjtöltek, kibékültek haragosaikkal, pucolták a diót a karácsonyi süteményekbe, leölték a hízót… Mindenre volt idejük, hiszen a föld már pihent, sokszor vastag hótakaró alatt, csak az állatok körül akadt munka. Felkeltek hajnalok hajnalán, hogy a rorátékon mondjanak hálát az Úrnak, vagy kérjenek, könyörögjenek. Mai mércével mérve, szinte csigatempóban és isteni nyugalomban várták a Messiást…
Mi maradt nekünk, modern embereknek mindebből az ősi tudásból? Talán szombat délután eszünkbe jut, hogy össze kellene dobni gyorsan egy adventi koszorút, hogy legyen valami az asztalon. Ha nincs rá időnk, hamarjában veszünk egyet a boltban, méregdrágán. És megyünk tovább. Reggel rohanunk a munkahelyünkre, hiszen vészesen közeledik az év vége, a leadási határidők…
A tévéből, ha véletlenül belepislantunk, „üvölt”, hogy mindjárt itt a karácsony és mi még senkinek sem vettünk ajándékot. Ezért aztán ahelyett, hogy kis családunkkal otthon teáznánk és beszélgetnénk, a zsúfolt üzleteket járjuk és sokszor szinte már kétségbeesve keresünk valami fenyőfa alá valót…
Mire eljön a szenteste, szinte bezuhanunk az utolsó erőnkből feldíszített fenyőfa alá, s azzal próbáljuk nyugtatni magunkat, nem történt tragédia, hogy a vaníliás kiflit és linzert ezúttal is a boltban vásároltuk, és hogy egyetlen adventi vasárnapi misére sem jutottunk el…
Hát nem az lett volna az igazi, ha gyermekeinkkel együtt sütjük a méz-, fahéj- és citromillatú konyhában a karácsonyi asztalra való süteményeket? Most őszintén, van annál szebb vasárnap, mint amikor együtt a család? Amikor anya főz, apa terít, és az asztalnál igenis szabad beszélgetni? Arról, hogy mennyire várjuk már a Jézuskát, és hogy mennyire igyekszünk jók lenni? S elkészíteni együtt a nagy karácsonyi kívánságlistát?
Szüleim mindig meg tudták teremteni advent varázsát, nekünk, gyermekeknek. Heteken keresztül izgalomban tartottak bennünket, ami csak egyre fokozódott a szenteste közeledtével. Annak a napnak a délutánján nagyapám elvitt bennünket egy nagy sétára, vagy szánkózni, és mire hazaértünk – sötétedés táján – már láttuk, hogy egyre több házhoz érkezett meg a Jézuska. S tudtuk, hogy hozzánk is hamarosan „becsenget”….
Teremtsünk mi is adventi áhítatot, ha úgy tetszik adventi varázslatot! Legyen ez a négy hét más, mint a többi! Ha ez a felgyorsult világ nem is akarja engedni, hogy úgy éljük meg, ahogy illendő lenne. Az időnkből, ami a legdrágább, kell áldoznunk rá. Kell hozzá türelem is, nem kevés. A belső nyugalom elérése sokak számára már majdnem lehetetlenség, de próbáljuk meg. Néha-néha nyugodt lelkiismerettel kapcsoljuk ki a mobilt és a számítógépet…
Beszéljünk szeretetnyelven, vegyük észre a rászorulókat. Adjunk jó szívvel, mert százszorosan visszakapjuk azt. Öltöztessük ünneplőbe a szívünket, ami túlragyog minden talmi csillogást szent karácsony ünnepén.
