A Prágai Tavasz és az emberarcú szocializmus szimbóluma, a legismertebb szlovák a világon, de a csehszlovák történelem ellentmondásos alakja is egyben. A kilencvenöt évvel ezelőtt született Alexander Dubčekról kialakított vélemények máig nem egységesek. Egyesek számára hős, mások számára viszont gyenge politikus volt csupán.
Függetlenül attól, miként tekint Dubčekra a jelenkor, vitathatatlan, hogy korának legközkedveltebb politikusa volt Csehszlovákiában.
Az emberek szimpátiáját nem úgy nyerte el, mint ahogyan az a mai politikusoknál szokás – ő az emberiessége és a közvetlensége miatt volt közkedvelt. „Az optimizmusa fertőző és érthető nyelven beszél” – ecsetelte Dubček előnyeit közvetlenül az 1968-as orosz megszállás előtt Jan Werich cseh művész. Úgy viselkedik, mint maga vagy én, egy közönséges ember, és az emberek szívesen szurkolnak az ilyen politikusnak” – fűzte hozzá az ismert cseh színész-humorista. Bohumil Hrabal szerint pedig Dubček az első „megnemesített kommunista“ volt.
A meggyőződéses kommunista
Dubček 1921. november 27-én született Zayugrócon (Uhrovec). Véletlenül ugyanabban a házban, mint Ľudovít Štúr, de nem sok hiányzott hozzá, hogy Amerikában lássa meg a napvilágot. Asztalos édesapja, Štefan Dubček ugyanis 1912-ben kivándorolt Chicagóba munkát keresni. A kis Alexander azonban nem sokáig maradt Zayugrócon, háromévesen szüleivel az akkori Szovjetunió egyik tagországába, Kirgizisztánba költözött, majd innen a kedvezőtlen klímaviszonyok miatt az oroszországbeli Gorkijvárosban, azaz a mai Nyizsnij Novgorodban telepedtek le, ahonnan csak 1939-ven tért vissza a család Szlovákiába.
Az ifjú Dubček már ekkor kifejezésre juttatta egyet nem értését a háborús Szlovákia politikájával, s nemcsak úgy, hogy belépett az akkor még illegálisan működő kommunista pártba, hanem a Szlovák Nemzeti Felkelésben való aktív részvételével is. Ezt követően egyre feljebb került a ranglétrán, a hatvanas években már a szlovák kommunista párt központi bizottságának titkára volt, 1963-ban pedig a főtitkára lett.
A sorsfordító év azonban 1968 volt Dubček életében, amikor Csehszlovákia Kommunista Pártjának főtitkárává választották. Ebből a tisztségből kezdte meg azután a totalitárius rendszer politikai és gazdasági megreformálását. Igyekezete Prágai Tavasz néven híresült el, s nemcsak országos hírnevet szerzett neki, hanem világszerte ismertté tette. Az emberarcú szocializmus néven is ismert reformtörekvéseinek 1968 augusztusában a Varsói Szerződés seregeinek Csehszlovákiába való bevonulása és az ország megszállása vetett véget.
1969 áprilisában Dubčeket Gustáv Husák váltotta a főtitkári poszton, Dubček pedig 1969 októberéig az akkori Csehszlovák Szövetségi Gyűlés elnöke lett. Husák nyomásának engedve aztán aláírta azt a törvényt, amely a későbbiekben törvényesítette a rendőri beavatkozásokat a tüntetők ellen Csehszlovákia megszállásának első évfordulóján.
1970-ben a párt jobboldali opportunistának bélyegezte meg őt, és végleg kizárta a soraiból.
1970-től a bársonyos forradalomig családjával együtt Pozsonyban élt a Szlovák Állambiztonsági Szervek megfigyelése alatt. 1988-ban Európa legrégibb egyeteme, az olasz bolognai egyetem úgy döntött, a politikai tudományok tiszteletbeli doktorává avatja Alexander Dubčekot. Dubček a cím átadásakor, 1988. november 13-án mondott beszédében kijelentette, hogy elutasítja Csehszlovákia megszállását a Varsói Szerződés seregei által. Kiállt a polgárok joga mellett a társadalom megreformálására, s kiemelte a demokrácia pozitívumait és az emberi jogok betartásának fontosságát is.
1989-ben az Európai Parlament Sacharov-díjjal tüntette ki.
A bársonyos forradalom idején is bekapcsolódott a politikai változtatások folyamatába. 1989 decemberében az akkori Szövetségi Gyűlés elnökévé választották, 1992-ben pedig megválasztották a Szlovák Szociáldemokrata Párt (SDSS) elnökévé.
Még ugyanebben az évben, nem sokkal a 71. születésnapja előtt, szeptemberben Prágából hazafelé jövet Humpolc mellett végzetes autóbalesetet szenvedett, és a sérüléseibe november 7-én belehalt. Sírhelye Pozsonyban, a csalogány-völgyi temetőben van.
Dubček életében mindmáig vannak vitatott momentumok, amelyeket bírálói arra használnak fel, hogy elmarasztalják őt, mások viszont igyekeznek védelmezni és megérteni a politikust.
Az egyik ilyen ellentmondás az életében az 50-es évekbeli múltja. Azok az idők, amikor Csehszlovákiában is kirakatpereket szerveztek „a nép ellenségeinek és a hazaárulóknak”, amikor ártatlan embereket zártak börtönökbe és végeztek ki. Dubček ugyanis, aki része volt az akkori gyilkos masinériának, hűségesen szolgálta a pártot – és mélyen hallgatott.
Mai szemmel persze, könnyű bírálni mindezt, miközben megfeledkezünk az akkori valós feltételekről és lehetőségekről. Gyakori hiba, amelyet a jelenkor a történelmi események értékelése során vét, hogy azok alapján az ismeretek alapján értékeli a történéseket, amelyekkel ma rendelkezünk, s közben nem vesz tudomást arról, hogy akkoriban még teljesen másképpen értékelték az emberek mindezt. Érvényes ez az ún. Moszkvai jegyzőkönyv aláírására is, amellyel Dubček és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság további képviselői (František Kriegel kivételével) gyakorlatilag törvényesítették az 1968-as megszállást, és fejet hajtottak Moszkva diktátuma előtt.
Mítoszok a politikai naivitásról
Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: naiv volt, amikor azt gondolta, hogy kibabrálhat a Szovjetunióval, és valahogy majd elkerüli a megszállást? Gyáva és gyenge volt, amikor Moszkvában megtörték, és aláírta a szégyenteljes jegyzőkönyvet? Nem kellett volna inkább lemondania, mintsem hogy kompromittálja magát?
Nemrégiben egy cseh televíziós műsorban próbáltak erre józan választ adni a történészek. Stanislav Sikora, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéből megcáfolta azt a mítoszt, hogy Dubček gyenge politikus lett volna. Véleménye szerint nem lehetett az, mivel képes volt a CSKP-ban érvényesíteni az elképzeléseit, ahol évekig intrikáltak és hatalmi harc folyt. „Az, aki a trencséni járási titkártól kezdve végigment a pártapparátus valamennyi stációján egészen a főtitkárig, nem lehetett naiv” – érvelt.
Taktika, amely nem jött be
Dubček személyes elszántságát illetően nincsenek kétségei a Károly Egyetem Cseh Történelem Tanszéke történészének, Jan Rychlíknek sem. Mint mondta, Dubček már 1944-ben elszántan viselkedett, amikor is önszántából bekapcsolódott a Szlovák Nemzeti Felkelésbe, ahol egyébként meg is sebesült. A cseh történész azt sem rója fel neki, hogy megpróbált taktikázni a Kremlvel való tárgyalások során Csehszlovákia megszállása előtt, bár tudatában kellett, hogy legyen annak, milyen veszély fenyeget. „Valószínűleg azt hitte, hogy különböző manőverekkel meg lavírozással visszafogja majd a szovjet megszállás veszélyét, s a kongresszus után majd elválik, mi lesz. Persze, ma mondhatjuk, hogy ez naiv elképzelés volt, de akkor fel kell tennünk magunknak azt a kérdést is, milyen más stratégia vagy taktika vált volna be az adott helyzetben, amely véleményem szerint kilátástalan volt” – összegezte a cseh történész. Azt, hogy Dubček „balek” vagy „butuska” lett volna, végeredményben politikai kortársa a Prágai Tavasz idejéből, Zdeněk Mlynář, a CSKP KB akkori tagja is kizárta.
Petr Pithart cseh politikus szerint ellenben a gond az volt, hogy Dubček a megszállás előtti időben nem mondott igazat a szovjeteknek arról, mi zajlik Csehszlovákiában, és nem mondott igazat itthon sem, a nyilvánosságnak a moszkvai kemény tárgyalásokról. Annak ellenére, hogy a nyomás mindkét részről fokozódott. „Nem tudott lemondani azonban a Moszkva iránti lojalitásáról, mivel hithű kommunista volt, és nem akart lemondani az országával szembeni lojalitásáról sem, mivel hazafi volt” – vélekedik Pithart.
Maradt, amikor mennie kellett volna?
Azzal kapcsolatban azonban, hogy miként viselkedett Dubček a megszállás után és a moszkvai egyezkedés során, már jóval kritikusabbak a történészek. Többen is felróják neki, miszerint ahelyett, hogy időben lemondott volna, jelezve ezzel, hogy nem ért egyet a további fejlődéssel, hagyta, hogy a szovjetek kihasználják, itthon meg elárulta a nemzetet. „Úgy vélte, ha bármilyen engedményt tesz, sikerül legalább részben megmentenie a reformfolyamatot. Nem tudatosította – Husákkal ellentétben, aki nagyon gyorsan felfogta ezt –, hogy csak egyetlen igazság létezik – a szovjeteké” – magyarázta a cseh történész, aki szerint Dubčeknak azonnal le kellett volna mondania, és nem kellett volna hagynia, hogy kompromittálják.
Ő azonban nem mondott le, s nemcsak 1968 augusztusa után, hanem azután sem, hogy 1969 áprilisában a pártvezetésben a „normalizáló” Gustáv Husák váltotta fel, őt meg félreállították a Szövetségi Gyűlés élére. Dubček azzal mentegette magát, hogy igyekezett megvédeni, amit még lehetett. Ez részben igaz is – neki köszönhetően maradtak még a megszállás után hosszú hónapokig nyitva a határok, így több ezer ember még Nyugatra emigrálhatott. A Prágai Tavasz reformtörekvéseiből azonban nem sikerült megmenteni semmit.
Mi több, a Szövetségi Gyűlés elnökeként Dubček további súlyos hibát is elkövetett, ami sokat ártott a jó hírnevének, és később maga is keservesen megbánta azt. 1969 augusztusában, amikor a feldühödött tömegek az utcákra vonultak, hogy tiltakozzanak a szovjet megszállás ellen, aláírta az ún. gumibottörvényt. Ennek köszönhetően nyomta el erőszakkal a rendőrség a tüntető tömeget, amely a szabadság iránti vágytól hajtva éppen Dubček nevét skandálta.
Visszatérés a nagypolitikába
Dubček visszatérése a bársonyos forradalom idején történt, 1989 novemberében. Bár még mindig nagyon népszerű volt, a „forradalmi” többség számára már csak a múlt arcának számított. Így Václav Havel lett a köztársasági elnök, s annak ellenére, hogy a megegyezés szerint csak átmenetileg kerül a hivatal élére, és később átengedi azt Dubčeknek, a szavát nem tartotta be. A Prágai Tavasz szimbólumát ezért legalább a Szövetségi Gyűlés elnöki posztjával „kárpótolták”. De Csehszlovákia akkor már úgyis a felbomlás útjára lépett, amivel egyébként Dubček, aki a közös állam pártján állt, nem értett egyet. Politikai karrierjének és életének az a végzetes autóbaleset vetett véget, amelyet 1992 szeptemberében szenvedett el Prágából hazafelé jövet. A legnépszerűbb szlovák politikus 1992. november 7-én halt meg a baleset során elszenvedett sérülések következtében. A vita arról, hogy valóban autóbaleset történt-e, máig nem dőlt el. Sokáig azt beszélték, megtervezett volt az autó balesete, ezt azonban a rendőrségi vizsgálatok nem igazolták. Azok szerint a gépkocsi vezetője az időjárási viszonyokhoz képest túl gyorsan vezetett, és megcsúszott a nedves úton.
A tragikusan elhunyt Alexander Dubčeknak a baleset színhelyén 1998-ban emléktáblát állítottak, ahol halálának évfordulóján évente megemlékeznek a politikusról. Idén Robert Fico kormányfő is részt vett a Zayugrócon tartott megemlékezésen, ahol kijelentette, Dubček a nagy szlovákok közé tartozik, és Szlovákia büszke lehet arra, hogy volt egy Dubčekje, egy ilyen nagysága, aki a 60-as és 70-es években bizonyította, hogy Európa és a világ dimenziójába tartozik. „Úgy gondolom, hogy az emberarcú politika gondolata 1968-ban, az emberarcú szocializmus politikája mesés volt. Hihetetlen alternatívát jelentett a kemény kapitalizmussal szemben, ezért is volt olyan népszerű. Ezért nagyon örülnék, ha ez az ötlet, amely a fogalomban rejlik, a jelenbe is átvetítődhetne, és nagyon örülnék, ha Szlovákia politikájának is meglenne a saját emberi arca” – fogalmazott a megemlékezésen Fico.
Dubčekkal kapcsolatban tehát még mindig sok a kérdőjel, érdekes lesz ezért figyelemmel kísérni, sikerül-e valaha objektív és elfogulatlan képet adni a politikusról. Ha igen, akkor valószínűleg arra a megállapításra jutunk, hogy az egyszerű emberekhez hasonlóan, akik mindig annyira közel álltak a szívéhez, kell őt magát is megítélni – minden emberi hibájával és gyengeségével együtt.
(Felvidék.ma/Aktuality.sk, TASR)
