(Fotó: prohardver.hu)

Meggyűlt a baja Galántának a miniszterrel egy utcanév miatt. A kuriózuma ennek az, hogy az ipszilon (Y) sajátos betű a szlovákban, magyarban egyaránt. Egyikben sincs ugyanis saját kiejtése, csak a funkciója más.

A magyarban, ha egy vezetéknév végén van, akkor nemesi ismertetőjel, és i-nek ejtjük. Ha viszont a g, n, t, l mássalhangzókhoz csatoljuk, lágyító funkciójuk van. Mindkét esetben a helyesírás kialakulása során kapott ilyen funkciót.

A szlovák nyelvben az ipszilon lényegében atavizmus. Külön kiejtése nincs, hiszen ugyanúgy ejtik, mint a pontos i-t, kizárólag etimológiai alapon került a helyesírásba, leírt szövegben pedig értelem-megkülönböztető funkciója van. A legismertebb szó ezzel kapcsolatban a biť – így, pontos i-vel (jelentése: verni), ipszilonnal pedig (byť) létige, azt jelenti, hogy lenni. A Štúr-féle szlovákban még nem szerepelt az ipszilon, ezt csak Hattala etimológiai alapú reformja vezette be.

Vagyis: az i – y-nak tulajdonképpen a szlovákban, magyarban egyaránt helyesírási funkciója van. A magyar romantika korában sok nemesi származású ember a népiesség jegyében a névvégi ipszilont pontos i-re változtatta, ezzel demonstrálva a népi szellemet. Tudjuk, hogy Jókai is ezek közé tartozott, az ő vezetéknevét eredetileg ipszilonnal írták. Ez jelképes volt ugyan, de tulajdonképpen egy más jellegű egyént volt hivatott prezentálni – s ez az egésznek a lényege.

Igazából mindenkinek egyéni joga, milyen nevet használ, s milyen formában. Ha Jókayból saját akaratából Jókai lett, az az ő dolga, azt csak respektálni lehet. Ehhez nem illik hozzászólni, politikai szinten pedig pláne nem.

Ez a helyzet Esterházyval is. Ha a család tagjai közt volt olyan, aki pontos i-vel írta a nevét, az az ő privát dolga, senkinek sincs joga ebbe beleszólni. Még a kultuszminiszter sem diktálhatja, hogyan írja. A név ugyanis egy konkrét személyt jelez, egy konkrét személy identifikációs jele. Ha én Esterházy vagyok, ne csináljon belőlem senki Esterházit – azt csak én tehetem.

Az, hogy a vezeték- és utónév egy konkrét személy identifikációja, a szentségek közé sorolható. Nem hiszem, hogy pl. egy Maďarič örülne annak, ha úgy írnák a nevét, hogy Magyarics. Bizonyára van ilyen is, de az valaki más.

Ugyanez vonatkozik a női vezetéknevek meghamisítására: pl. egy Molnár Judit nem azonos Judita Molnárovával – ez utóbbi szintén valaki más. A helyesírási szabályokat persze be kell tartani, így például a nevek sorrendjét is (a szlovákban a keresztnév van az első helyen, a László Béla jellegű neveknél ez ugyanis gondot okozhat). Viszont a szlovákban a nevek átírása nem helyesírási probléma, hanem primitív nacionalizmus, durva önkény.

Sajnos beletörődtünk, megszoktuk ezt a személyiség-hamisítást, elfogadtuk azon a címen, hogy ilyen a szlovák helyesírás. Csakhogy helyesírási alapon nem lehet (s nem is szabad!) személyiségcserét végrehajtani. Aki ezt teszi, erőszakot követ el – a most érvényes szlovák helyesírás szabályzata azt teszi. Az Esterházy névvel való hókuszpókusz ugyancsak erről szól.

Az elhíresült -ovázás is lényegében újkori jelenség, Štúr idejében nem alkalmazták. A szlovák helyesírás szabályai 1940-ből (kiadta a Matica slovenská Turócszentmártonban) már ismerik az -ovát, viszont megjegyzik, hogy a latinos vagy idegen, i-re, y-ra végződő férfi vezetéknév női változatban nem toldható meg -ovával. A példa: Ľudmila Škultéty, Mária Krčméry, Anna Ledényi. A magánhangzóra végződő férfi vezetéknév női változatban szintén nem toldható meg -ovával: Mária Fekete, Júlia Lassú, stb.

Az 1953-ban kiadott szlovák helyesírás szabályai a férfi vezetékneveket női változatban mind -ovával látja el – egy kivétellel. Ott egy megjegyzés szerint a szokatlanul hangzó idegen vezetékneveknél néha elmarad az -ová képző. A példa: madame Curie, Henrieta Marouzeau. Igaz ugyan, hogy az utóbbinál nem következetesen a keresztnevet szlovákosították, de ami a lényeg: ezek francia vezetéknevek, a francia pedig indoeurópai nyelv, s mint ilyen, jóval közelebb áll a szintén indoeurópai szlovák nyelvhez, mint az uráli magyar.

A legutóbbi helyesírási szabályzat már törölte ezt a kivételt is, betetőzvén ezzel a női vezetéknevek „reszlovakizálását”. Később ugyan lett egy lehetőség, hogy az -ovázást visszacsinálják, csakhogy nem közös, kollektív jogként és automatikusan (többek között minden magyar számára, mert hiszen kollektív jogok mifelénk nincsenek, csak kollektív bűnök), hanem kizárólag egyénileg és kérvényezéssel, terhes utánajárással.

Ezért is esik nehezére az embernek megérteni, mi baja van a minisztériumnak a galántai Esterházyak ipszilonjával. Ilyen ugyanis már volt egyszer, amikor a szlovákiai, pontosabban a néhai felsőmagyarországi (ne adj isten felvidéki) nemesek címereinek tulajdonosairól kiderítették, hogy azok nem magyarok, hanem szlovákok voltak. Na, akkor volt az, hogy ha viszitek az urakat, akkor vigyétek a derest is. Mert ki a csoda nyomta el a szlovák jobbágyokat, ha a földesurak mind szlovákok voltak?

Az persze szép és jó, ha egy-egy jelentős személyt több nemzet is a magáénak tud. Ilyen is akad bőven, hadd említsük csak Ján Kollárt, a jeles költőt, akit a csehek és szlovákok egyaránt a magukénak tudnak, s akiről egy műveletlen névadó Gútát keresztelte el Kolárovónak (így, egy l-lel).

Ezért is jobb, ha mindenkit úgy nevezünk, ahogy azt ő maga tette, s a nevét írjuk úgy, ahogy ő maga írta (a latinos formákat kivéve, mert az másról szól). Fogadjuk el tehát – például – Jókai Mórt Jókai Mórnak, annak ellenére, hogy eredetileg Jókay volt és mindenki Móricnak szólította. Valamint egy Szabó Ilonát is hagyjunk meg Ilona Szabónak, mert a Helena Szabóová valaki más.

Csakúgy, mint miss Navratil. A jeles cseh teniszezőnőt egyszer így jelentették be, mire ő kikérte magának, mert hogy ő Navrátilová. A bemondó pedig, aki képes volt tiszteletben tartani a személy és neve egységét, bocsánatot kérve helyesbített…