Pedagógusi pályafutásom során első munkahelyemen, az Ipolybalogi Magyar Tannyelvű Alapiskolában töltöttem el a leghosszabb összefüggő időt, összesen tizenhét tanévet. Kitűnő oktatási intézmény volt ez, jó kollektívával, zömmel fiatal és lendületes tanárokkal. Az iskola nem zárkózott el a közélettől sem, s kapui nemcsak a diákok és szülők előtt voltak nyitottak, hanem sok más érdeklődő és barát előtt is.
Ifjúságom legszebb éveit töltöttem hát itt: teli energiával és lendülettel, a szellemi-művészeti élet iránti érzékenységgel. Nagyon sok értelmes és tehetséges barátom, ismerősöm volt ekkor, határon innen és túl egyaránt. Közülük többen is megálltak nálam átutazóban és külön céllal egyaránt.
A tanári szobán kívül volt itt egy jó kávézó, ahol ha az embernek egy-két lyukasórája is akadt, aktívan ki lehetett használni az időt a szakmai előkészületeken kívül egy-egy jó könyv vagy újság olvasására, baráti beszélgetésre. Általában ebben a helyiségben fogadtam én is vendégeimet: itt ültünk le, itt maradtunk még egy kis ideig tanítás után; innen indultunk a nap hátralévő részét valahol más helyen is hasznosan eltölteni.
Gyakori vendégem volt Cselényi László, az akkor szabadfoglalkozású költő, irodalmunk egyik meghatározó egyénisége. Laci ebből a faluból nősült, s gyakran hosszabb időre jött ide Pozsonyból; anyósa házában amolyan kis könyvtára volt már, s szinte naponta kigyalogolt a szőlődombon lévő kis házikójába, avagy Pölhös Imre barátunk Bika-völgyi hétvégi házába, mert mint mondta, ezeken a helyeken tudott jól alkotni. Sokszor már reggel várt az érkező autóbusznál, hogy elkísérjen az iskoláig, s addig is megvitassunk egyet s mást. Jókat lehetett vele beszélgetni irodalomról, kultúráról, művészetekről és a világ egyéb dolgairól. Természetesen a diákokkal szintén találkozott, akik Krétakor című kötetéből meg is rendeltek vagy hetvenet.
Varga Lajos grafikusművésszel ugyancsak többször összefutottam. Ő egy ideig kollégám is volt, hiszen eredeti végzettsége szerint képzőművészet-történelem szakos tanár, ám később Dobos László elhívta őt grafikai szerkesztőnek a Madách Kiadóhoz Pozsonyba. Feleségével még sokáig együtt tanítottunk, s mikor hazajött, vagy ő nézett be az iskolába, vagy én mentem hozzá közeli lakására. Hozta nekem a híreket Pozsonyból, tájékoztatott az irodalmi életről. Néhány írásomat is ő vitte a szerkesztőségbe a Madách Naptár számára, aztán valamennyi, a Madáchnál megjelent könyvemnek is ő volt a grafikai szerkesztője. Én meg megszerveztem neki első önálló kiállítását Ipolyságon.
De sok-sok órát beszélgettünk azokkal az írókkal, költőkkel is, akik író-olvasó találkozókra jöttek hozzánk, riportúton jártak errefelé, vagy csak mint átutazók megálltak nálam egy kis időre. Így járt itt Kövesdi Karcsi, Mács Jóska, Zalabai Zsiga, Duba Gyula, Ozsvald Árpád, Csontos Vilmos, Zs. Nagy Lajos, Gyurcsó Pista bácsi, Dénes György, Tőzsér Árpád, Tóth Elemér, Bodnár Gyuszi, Szigeti Laci, Dusza Pista, Gágyor Péter és még sokan mások. Több riportot készített velem az iskola falai között a Csehszlovák Rádió Magyar Adásának valamelyik szerkesztője, illetve a Kossuth Rádió és a hazai magyar sajtó egy-egy munkatársa is.
És megfordult itt néhány művészember is, köztük Nagy János szobrászművész, Havas Judit és Szabó András előadóművész, Budai Ilona népdalénekes. Az utóbbi három éppen akkor lépett fel Ipolyságon, amikor valamelyik osztályom ballagott az iskolában, s a barátaim kijöttek a búcsúestre is, ahol Ilonka egy rövid énekléssel lepte meg az ünneplőket.
Ugyancsak gyakran járt nálam Ipolybalogon Zólyomi Jóska néprajzkutató, a balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója. Vele élete végéig jó barátságban voltam; együtt barangoltuk be Nógrád sok-sok települését, szerveztem itteni előadásait, fellépéseit. Ő hozta hozzám egyébként a két háború közötti felvidéki magyar élet jeles személyiségét, a nagy túrázót, Szombathy Viktor írót, akivel együtt kerestük fel Montskó kanonok urat is az itteni plébánián. Az ilyen papi látogatások bizonyára nem nagyon tetszettek az akkori hatalomnak, amely valahogy mindig tudomást szerzett ezekről, még annak ellenére is, hogy Ipolybalog mélyen vallásos falunak számított mindig. Egyébként a falu egyik papszülöttje, hajdani gimnáziumi évfolyamtársam, Dobos Péter is meg-megállt nálam alkalomadtán. Egyszer épp Szeder Fábiánnal kapcsolatban keresett anyagot, mert Csábon emléktáblát akartak neki állítani. Szívesen segítettem ebben, ám feletteseim óvatosan rákérdeztek, hogy vajon ő milyen ügyben járogat hozzám.
A néprajzosok közül megfordult még Ipolybalogon Kósa László is, akinek a kisnemességet kutató munkájában segítettem. Ugyancsak többször felkeresett iskolámban Mohay Tamás etnográfus, aki a Palócföldről kitelepített magyarok néprajzát vizsgálta. S járt itt természetesen Limbacher Gábor is, aki e vidék szakrális néprajzának kitűnő ismerője. A magyarországi honismereti mozgalom nagy alakja, Halász Péter szintén többször megállt a balogi iskolában. Vele jött egyszer Domokos Pál Péter, a csángó népzenekutatás nagy alakja, aki az itteni Árpád-kori templomot is felkereste.
A most felsorolt névsor korántsem teljes, ám nem is ez a lényeg, hanem az, hogy volt egy munkahely, amely sokat adott nekem és sokat jelentett számomra. Mert sosem éreztem azt, hogy a vidék lehúz, elszigetel. Hiszen, mint mondtam, a kapuk nyitva álltak: a világ közel volt hozzám és magam is ahhoz. És ami talán a legfontosabb: lélekben gazdagodott a tanár, a diák és a sok-sok barát egyaránt. Itt, a végeken, s a határszéleken is!
