A gyerek úgy tanul, hogy utánozza, amit lát, hall: a mintát. Elsősorban a szüleit, de a környezetét is. A diák ugyanazt teszi, amikor a vizsgára készül. Lényegében a divat is ezen alapszik: azt a sablont követjük, amit a többség szépnek, jónak tart. Ez így rendjén is van, csak sajnos olyasmit is utánzunk, sőt támogatunk, ami nem hasznos, s nem is olyan ártatlan, mint mondjuk egy ízléstelen divatcikk.
A gyerek utánzását örömmel fogadjuk, hiszen így okosodik. Ám olyan mintautánzások is vannak, amelyek szó szerint életveszélyesek, s amelyek rendre témát, szenzációt szolgáltatnak az újságírók, tévések számára. Ilyen az utóbbi időben divattá vált sajátos cselekvésminta: az öngyilkos merénylet mellett az autós gázolás. Nem tudom, ki találta ki, de egyre gyakoribb, mert egyre többen tetszetősnek és hatékonynak tartják.
A tettes számára, aki előre kitervelt és megfontolt szándékkal hajt a tömegbe, hogy minél több embert gyilkoljon meg, úgy tűnik, ez szellemi képességeinek csúcsa. Ki akart tűnni, mással pedig nem tudott. Mert ezzel tömték tele a fejét. A tömegkommunikáció pedig elemében van: van miről beszámolni. Észrevettük már: a hírek igen magas hányada szörnyűségekről, borzalmakról, erőszakról szól, más már szinte szóra sem érdemes. Minél többet ragozzák ezt a témát, annál többen értesülnek róla, s győződnek meg róla: ez tényleg egy lehetőség, hogy elhíresüljön az ember: terrorakciókról írnak a legtöbbet, a tévében is sűrűn mutogatják. Úgyhogy derék újságírók, csak rajta, minél több hír, elemzés, gondolatmenet jelenik meg a gyilkosokról, minél többet emlegetik és ragozzák, annál több lehetőség lesz beszámolni az ilyenekről. A gyilkosok úgyszólván mintaképekké válnak, akiket sajnálni kell, mert frusztrálva vannak, ugyebár.
Pedig aki (tömeg)gyilkosságra vetemedik, azt valaki ösztökélte, s ki tudja, az a valaki a háttérben mit sugallhatott neki. Amellett persze, hogy hős lesz. Olyan megdicsőült hős, aki majd Mohamed lábához ülhet. Igaz, nagy lehet ott már a tülekedés, úgyhogy nem kerülhet túl közel hozzá, de a remény hal meg utoljára, csak az öngyilkos merénylő után, bár talán akkor sem, mert hiszen utánzó, aki ilyen viselkedésmintát követ, akad bőven.
A piszkos pénz a fontos…
Az utánpótlást az embercsempészek szolgáltatják nagy szorgalommal. Jól jövedelmező üzlet lélekvesztőkön szállítani megbolondított embereket, pedig a csónakok alig bírnak ki néhány mérföldet a tengeren. A csempészeknek csak jó, ha a szerencsétlen migránsok belefulladnak a tengerbe: már nem lesz, aki számon kérhetné tőlük azt a gyilkos átverést, amit drága pénzért nyújtottak nekik. Persze az is eszébe jut az embernek, honnan a csodából van az állítólagos menekülteknek több ezer euró készpénzük, ha egyszer olyan szegények. Mert az ilyen „költözködés” nem olcsó ám. De az már nem az embercsempészek gondja. Ők is egy mintát követnek: így lehet gyorsan meggazdagodni (s ebben nem képeznek kivételt, meg nem is ők az egyetlenek, akik keresnek ezen). Nekik mindegy, hogy a szállítandó áldozatok Mohamed lábánál, vagy a tenger fenekén kötnek ki. A piszkos pénz a fontos, amit bezsebelnek.
Más érdekük lehet a mindenféle gyanús segélyszervezeteknek. Ezek, úgy hírlik, jobb hajókkal rendelkeznek, mint a hivatalos állami mentőszolgálat. S hogy miért jó ezeknek a „mentőknek”, ha ezrével szállítják a migránsokat egy szinte teljesen bizonytalan jövőbe? Az egyik magyarázat az, hogy ez is egy viselkedésminta: jónak, emberségesnek, belátónak képzelik magukat, ha fölkarolják a becsapott tömeget. Tovább már persze nem törődnek velük, nem tanítják, nem integrálják, csak nagy zajt csapnak. Ők csak jók, mert úgymond segítenek. De vajon valóban segítség az, amit művelnek? Kimentik ugyan a migránsokat a tengerből, s Európába hozzák őket, segélyt nyújtanak nekik (ételt, italt, ruhát osztogatnak, amit a migránsok első alkalommal eldobnak), de tulajdonképpen ez minden. Arra ki gondol, milyen jövő vár ezekre az emberekre, akik az európai életre egyáltalán nincsenek felkészülve? Mert a nyelvismereten kívül európai szaktudással is rendelkezniük kéne, hogy valóban új és teljes életet kezdhessenek, közben pedig (tisztelet az igen ritka kivételnek) nem túl sok hajlandóságot mutatnak a beilleszkedésre. Sokkal gyakrabban fajul odáig a dolog, hogy agresszívvá válnak, no-go zónákat alakítanak ki, néhányan pedig annyira radikalizálódnak, hogy egy gázoló, késelő, vagy öngyilkos robbantó válik belőlük. Nem minden migráns terrorista, szó se róla, de abból még egy is sok, egyetlen gyilkos is több a kelleténél! Márpedig egynél jóval többen vannak az olyanok, akik gyilkos tettüket már elkövették, s olyanok, akik még csak el fogják követni.
Ha pedig a médiák továbbra is ilyen szorgalmasan tudósítanak róluk, még többen lesznek. Mert a példa vonz. Mert a „hősi” halál ígérete az egyetlen kiútnak tűnik a reménytelenségből, az egyetlen érvényesülési lehetőség. Hozzánk még nem gyűrűzött be a gyilkos tobzódás (vagy csak titkolják?), de ez nem azt jelenti, hogy véglegesen elkerültük. Mert közeledik. Ha nem a Közel-Keletről, délről vagy nyugatról jut el hozzánk, akkor akár Szentpétervárról.
Európa nyilván képtelen egyértelműen válaszolni e veszélyekre. Ha ez így megy tovább, egyre többen lesznek: gyilkos radikálisok és még több ártatlan áldozat.
Ezt akarjuk?
