Hetényi József (1927-2017)

Életének 90. évében elhunyt Hetényi József, Esterházy János gulag-beli rabtársa. Végső búcsút 2017. május 31-én 17.30-kor vesznek tőle a celldömölki temetőben.

Hetényi József a Vas megyei Celldömölkön született 1927-ben. Édesanyja korán, 1938-ban meghalt, így félárvaként Budapesten rokonainál nevelkedett fel. 1946. május 12-én lakóhelyén, Celldömölkön 19 évesen, koholt államellenes váddal letartóztatta a kommunista politikai rendőrség, majd átadta őt a szovjet NKVD-nek. Egy 1946 őszén lezajlott koncepciós perben tíz év javító-nevelő munkára ítélték, és sok száz magyar sorstársával együtt deportálták az orosz északi sarkkörön túlra a Komiföldre, a szovjet gulagok rettegett hírű világába, ahol 92 hónapot töltött el embertelen körülmények közepette.

Ebből kilencet, súlyos tüdőbetegen, a San Gradok Protok-i táborkórházban, ahol Esterházy Jánossal is találkozott. Ezt az életre szóló élményt több visszaemlékezésben és versben is megörökítette. Esterházy Jánostól eredeztethető elszakíthatatlan belső kötelék fűzte őt – ahogy gyakran emlegette – „a felvidéki magyar testvéreihez”. Könyvtárát, szellemi hagyatékát ezért is ajándékozta Búcs községnek, mely a Felvidéken elsőként állított emlékművet Esterházy Jánosnak. Hetényi József Esterházy Jánosra vonatkozó jellemzésével: „A MAGYAROK SZENVEDŐ KRISZTUSA” örökre beírta magát az Esterházy Jánost tisztelők táborába és a mártír gróf rehabilitálásáért küzdők sorába. Ahol csak tehette, hirdette Esterházy János igazságának és emberségének nagyságát, melyre ő maga az alábbiak szerint emlékezett vissza:

A szovjet-gulag táborban annyira leromlott már a fizikai állapotom, hogy nehéz munkára nem voltam képes. A fizikai legyöngülésemet súlyos TBC-s megbetegedés követte, melynek elviselését és a belőle való kilábalásomat csak a Jó Istennek köszönhettem. Sok társam hasonló betegség következtében végleg búcsút kellett hogy mondjon a földi életnek.
Mivel könnyebb munkára már alkalmasnak nyilvánítottak az orvosok, szaniterként kellett hogy dolgozzam a táborkórház betegeit szolgálva. Szívesen megtettem ezt, mert örültem, hogy legalább valamit segíthetek szenvedő sorstársaimon. Nekem mint szanitécnek például az volt a dolgom, hogy a rabkórház barakkjában elhelyezett nagy fahordókba reggelente frissen tördelt fenyőgallyat rakjak, és arra a konyhából meleg vizet hordjak. Ez volt a rabok egyetlen „gyógyitala” a zöld fenyőgallyaknak köszönhetően némi vitamint is tartalmazó „fenyőtea”.

Talán éppen ezen foglalatosságom közepette kaptam a hírt, hogy a 4-es barakkba, amelybe én is kerültem, hoztak egy élet-halál közt lévő magyar rabot. A szívem persze azonnal gyorsabban kezdett verni, hisz nem is tudnám megmondani, mikor találkoztam utoljára magyar testvérrel, így persze azonnal az új beteg ágyához siettem. Akkor tudtam meg, hogy az illetőt Esterházynak hívják. Ez még inkább fokozta az izgalmamat, mert nálunk a Dunántúlon is volt egy Esterházy a hercegi ágból. A herceg Esterházy Pál egyik építkezésén mellesleg ükapám építőmesterként dolgozott, és először arra gondoltam, hogy e család valamelyik sarjával hozott össze a Gondviselés.

Egy darabig ebben a hitben éltem, mert a csont és bőrre lesoványodott Esterházy János, olyan rossz állapotban került hozzánk, hogy három napig szinte önkívületben feküdt az ágyán és egy szót sem tudott szólni. Súlyos TBC-s betegként enni sem tudott, s az egyik felcser néhány deci kecsketejet szerzett számára, hogy éhen ne haljon. Mint később megtudtam, legutoljára a sarkkörön túli Kolima láger fakitermelő helyén dolgozott, korábban pedig kőfejtő és bányászmunkát is végeztettek az erős fizikai munkához korábban nem szokott, legyöngült testű gróffal. E helyeken súlyos, kétoldali tüdőbajt, a rossz táplálkozás miatt súlyos skorbutot, majd egy porcelángyárban még ólommérgezést is kapott. A nehéz fizikai munka mellett a napi élelmiszer fejadagja 60 dkg kenyér volt, amit ünnepre még megtoldottak némi híg löttyel, és TBC esetén a lágerorvostól függően 2 dl tejjel. Ez és más semmi. S mint elmondta, ez az étkeztetés a gulagok világában még így is előkelőnek számított. Korábban a moszkvai Ljubljanka börtönében, ahol tíz évre elítélték, szinte alig kapott enni. Ennek az volt az oka, hogy a vizsgálati fogság miatt nem dolgozhatott. Ebben a börtönben, személyes elmondása szerint együtt raboskodott a Budapesten letartóztatott, a második világháború ideje alatt ugyancsak üldözötteket mentő svéd diplomatával, Raul Wallenberggel is. Mint elmondta, a sötét zárkákban tartották fogva, ahonnét egyenesen a kihallgató szobák reflektorfénnyel kínzó vallatóhelyiségeibe vitték. Ez annyira megviselte szemét, hogy egy ideig teljesen elveszítette látását. Csak tapogatózva, kinyújtott kézzel tudott közlekedni. Mindemellett többször, fizikailag is súlyosan bántalmazták.

Mindezt azután mondta el, miután lassan magához tért, és kissé alábbhagytak, a számára embertelen kínokat okozó köhögési rohamai is. Hogy állapotában némi javulás állott be, azt a Jó Istenen kívül a zsidó származású Stern doktor lelkiismeretes és leleményes gyógyító tevékenységének és az orosz Olga Szergejovna áldozatos és odaadó ápoló gondoskodásának lehet köszönni. Mindketten rabként voltak a szanitécbarakkban. Miután Esterházy János 3-4 nap után kinyitotta szemét és sikerült valahogy felültetni őt a fából ácsolt priccsen, én szinte azonnal beszélgetni kezdtem vele, mert nagyon ki voltam éhezve a magyar szóra. Amikor megszólítottam és bemutatkoztam neki, láttam rajta, hogy ő is megörül a találkozásnak. Szenvedéstől meggyötört arcán egy enyhe mosoly futott végig. Ugyanakkor zavarban is voltam, mert fogalmam sem volt, hogy szólíthatok meg én egy Esterházyt. Ő látva megilletődöttségemet eleinte még csak suttogó hangon beszélve ezt mondta:
„Jóska fiam, ha meg akarsz tisztelni, szólíts János bácsinak…”

Huszonöt év különbség volt akkor köztünk. De az a kilenc hónap, amit János bácsival töltöttem, életem soha el nem múló élménye marad halálom napjáig. Hamar kiderült, hogy nem a herceg Esterházyval hozott össze a sors. Ő amikor megtudta, hogy édesanyámat elvesztettem, szinte atyai szeretettel kezdett engem nevelni-tanítani. Én akkor a felvidéki magyar testvéreim sorsáról nem sokat tudtam. Nem tudtam azt sem, miért kellett azok vezetőjét, aki ráadásul életében senkinek sem ártott, ilyen súlyos büntetésre ítélni. János bácsi aztán, ahogy állapota lassan javulni kezdett – már hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ismét a maga lábára tudott állni -, lassan bevezetett engem a felvidéki magyarság szenvedéssel teli történelmébe. Szinte lépésről lépésre magyarázta el nekem a kisebbségi magyarság Trianon utáni tragédiáját, a háború előtti tarthatatlan helyzetét, a háború alatti megpróbáltatásait, majd a mindezt messze meghaladó II. világháború utáni tragédiáját, amelyről akkor még maga is csak töredékes ismeretekkel rendelkezett. Nem tudta például azt sem, hogy miközben mi halkan magyarul beszélgetünk egy sarkkörön túli szovjet fogolytáborban – ahol a koncepciós perekben elítélt politikai foglyokat szándékosan összekeverték a szovjet közbűntényes rabokkal, hogy az NKVD ezzel is sanyargassa a politikai elítélteket – őt odahaza, szülőföldjén már több mint egy éve halálra ítélték, és ha ez hóhérain múlott volna, már régen ki is végezték volna. (…).

Én azt hittem, amíg János bácsival nem találkoztam, hogy a velem történt igazságtalanság a legnagyobb a világon. Mérhetetlen keserűség és reménytelenség volt bennem. Nem is tudom, hogy végződött volna az életem, ha vele nem találkozom ott a „jéghideg pokolban”, ahogy ő nevezte sarkkörön túli kényszer-lakhelyünket. Csak amikor az ő életsorsável megismerkedtem, akkor döbbentem rá, hogy az ő szenvedései, a vele történt igazságtalanság sokkal nagyobb az enyémnél, és mégis ő mindezt olyan szelíd békességgel viselte, amit én szinte felfoghatatlan dolognak tartottam akkor. Nem értettem azt sem, hogy amikor saját megpróbáltatásairól kérdeztem, általában igyekezett kitérni a téma elől, és csak a legszűkebb információkkal válaszolt. A témát leginkább azzal kerülte ki, hogy szemében nemegyszer könnyekkel részletezte, mennyit kell szenvednie az ő szeretett magyarjainak a Felvidéken és szerte a világon. Ahogy panaszkodni nem hallottam, ugyanúgy nem hallottam tőle azt sem, hogy ellenségeit, hóhérait elítélte vagy kárhoztatta volna. Szavai és magatartása, egyszóval életpéldája egy teljesen új világot nyitott meg előttem. Mintha új reményt kaptam volna az élethez, új hitet ahhoz, hogy ki kell bírnom a fogság minden szenvedéseit, hogy haza kerülhessek egyszer.

Ő maga is rendületlenül bízott hazakerülésében. Bízott abban, hogy családja – és elsősorban Lulut (Esterházy Lujzát) emlegette – segít neki a hazajutásban. Az, hogy a családja, gyermekei sorsáról szinte semmit sem tudott, fájdalmával együtt még inkább erősítette bennem a hitet, hogy haza kell kerülnie. Csodálatos és emberfeletti hitével példát adott minden rabtársának.

De János bácsitól én, a dunántúli árva fiú nemcsak történelmi leckét kaptam együttlétünk ideje alatt. Leckét kaptam a magyarsággal való együttérzés és felelősségvállalás megindító példájából is. Bár önmaga helyzetét mindig szűkebb családja, a felvidéki magyarság helyzetéhez mérte, féltő aggodalommal beszélt a „nagy magyar család” sorsáról, jövőjéről is. Arról beszélt nekem, hogy bárhol vagyunk a világon, mindenütt ehhez a nagy családhoz tartozók vagyunk, ezért kell, hogy éljünk, dolgozzunk, és ha kell, akár szenvedjünk is… Biztos voltam benne, hogy szenvedéseit is felajánlotta ezért a népért. Az én szememben János bácsi, ott a szovjet gulagok poklaiban a magyarság szenvedő Krisztusává magasodott. Rabtársai szemében az igazi, hűséges Krisztus-követés példájává magasztosult. (…).

Hiszem azt, hogy ha én már nem is, de akik e visszaemlékezést olvassák, a jövőben meg fogják érni a mártír országgyűlési képviselő, Esterházy János teljes rehabilitálását. Szeretetem és nagyrabecsülésem személye iránt ötven év távlatából sem lankadt el. E rendkívüli adottságú mártír igaz embert én századunk legnagyobb magyarjának tartom, Nem lehet eléggé hangsúlyozni nagy és erős hitét, Istenbe vetett bizalmát, egyeneslelkűségét és hazafiságát. Szeretném mindenkivel megosztani sorstársam személyiségének az értékeit, akit én a nehéz északi sarkköri körülmények közötti szenvedéseiben is igaz, nemes lelkű, keresztény magyarként, mások iránti szeretetből vezeklő szent emberként ismerhettem meg.