Nemrégiben jelent meg e honlapon Csonka Ákos írása Ezertitkú Felvidék címmel. A szerző rövid cikke arra hívta fel a figyelmet, mennyi értékes kincset: történelmi emléket, regét, mondát, természeti szépséget rejteget s kínál megismerésre a mi szeretett szülőföldünk.
Ezekkel bizony nem mindig tudunk jól sáfárkodni; néha a hozzánk legközelebbit ismerjük a legkevésbé. Ugyanakkor felkészületlenül rohangálunk a nagyvilágban, vágyunk a minél távolabbi helyek felkeresésére.
Az írást olvasva megelégedéssel nyugtáztam, milyen jól tette a cikkíró, hogy e témát újra felvetette. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy ha szűkítenénk a kört, s mindenkit a saját régiójának ismereteiből „vizsgáztatnánk“, vajon milyen lenne a mi ön- és honismereti érdemjegyünk? Lehet, sokan nehezen mennének át a képzelt vizsgán. Mert generációk nőttek itt fel, többek közt a Palócföldön is úgy, hogy nem ismerték annak földrajzát, flóráját, történelmét, népéletét, irodalmi hagyományait, műemlékeit stb. Nem tudták, merre van az Ipoly forrása, hol s mely nagyobb folyóba torkollik az bele; melyik a hontiak déli és északi legmagasabb hegye; kik foglalkoztak palóc őseink múltjával. Nem keresték fel a csak néhány kilométerre fekvő Szklabonyát, nagy palóc írónk bölcsőhelyét, Alsósztregovát, ahol a világirodalomnak is egyik kiemelkedő drámai költeményét írta Madách.
Nem beszélt nekem se senki arról, hogy Ipolyságtól nem messzire látta meg a napvilágot s töltötte gyermekéveit a Magyar Mythológia kutatója, az Arannyal is barátságban álló Ipolyi Arnold. Avagy abban az épületben, ahol épp gimnáziumi osztályaimat végeztem, hajdan a történelmi Magyarország legrégibb kulturális egylete, a Honti Kaszinó is székelt. S a vármegyeházán találkoztak az Ipoly menti irodalombarátok Móricz Zsigmonddal; a dudások itt zenéltek Bartók Bélának, a Fő téren pedig Széchenyi István, Rákóczi Ferenc is járt egykor.
De nem sokat hallottunk a csábrági hősről, Koháry Istvánról; a drégelyi vár elárultatásáról szóló mondáról s annak gyászos szereplőjéről, az ottani vargáról; a palásti Kőlyukról meg a falu alatti nagy csatáról, melyet a törökkel vívtak.
Tabu maradt a szalkai mezőn vívott viadal, akárcsak a bussai tornyos várnál sorra került ütközet is. S akkor még csak töredékét említettem a gazdag hagyománytárnak. Nem szóltam a messze földön híres bozóki, nosztrai és sági kolostorokról, Hont megye bányavárosának, Selmecbányának az európai szellemi életet is gazdagító iskoláiról. De minden régiónak megvan a maga gyönyörűsége, csak meg kell találnunk azt, meg kell tanulnunk a megismerés módszereit.
Nos, a világra való rácsodálkozást a bölcső tájékán kell kezdeni. Az anyanyelvvel, az imával, a népdalainkkal, meséinkkel, mondánkkal való ismerkedéssel, a rokonok számontartásával. A táj szépségeinek megismerésével: a füvek, fák, bokrok felfedezésével és megnevezésével. Ahogy azt Radnóti, a tragikus sorsú költőnk is megírta Nem tudhatom című versében.
Aztán ki kell nyitnunk templomaink, kastélyaink, temetőink kapuit, fel kell kapaszkodnunk a magaslatok ormára, váraink romjaihoz. S le kell ereszkednünk a mélységekbe is: a völgyekbe, szurdokokba, barlangokba vagy akár a lélek rejtett bugyraiba. Mert az emberélet nem lehet teljes, ha a hely szelleme nem veszi őt körül, ha a szülőföld nem vonzza őt mindig vissza, ha a lelket nem fényesíti a kibocsájtó közeg, ha önismeret nélkül akar multikultúrákról beszélni.
Mindazt, amit most felsoroltam, csak neveléssel és művelődéssel, példaadással és becsülettel lehet elérni. Kezdve a családban, folytatva az iskolában, s örökös életprogrammá téve mindezt. Mert szeretni csak azt lehet, akit és amit ismerünk. Az ismereteket pedig át kell adnunk. Ehhez hál´Istennek van már elég sok könyvünk, segédeszközünk. Ám a lélek táplálékától nem zárkózhatunk el, ahogyan a testétől sem! S a szellemnek nem lehet hátat fordítani, mert így csak botorkálhatunk a mindenségben!
