Csóti György dedikál (Fotó: Cservenka Judit)

A fenti címmel jelent meg Csóti György könyve az idei Ünnepi Könyvhétre. A szerzőt a Vörösmarty téren, egy könyvsátor előtt kerestük fel, ahol egy órán át dedikálta kötetét. Utána szívesen beszélt róla olvasóinknak.

Eléggé mellbevágó címet választott, mert mindenki, aki egy kicsit is érzékeny arra, hogy hol él, milyen kultúrában született és milyen nyelven beszél, annak fontos nemzetünk sorsa. Nyilván sokan követték néhány éve az Unio című tévéműsort, amelyben Csóti György a riporter szerepét vállalva beszélgetett az általa meghívott személyiségekkel.

Hat év: 2005 és 2011 között volt 207 adás, abból válogattam ki 41-et. Nehéz volt kiválasztani, mert annyi kitűnő emberrel beszélgettem, de így is örülök, hogy megjelenhetett közülük a könyvben negyvenegy. Három témakör köré csoportosítottam a válogatást: az értelmiség felelőssége, a másik a politikus kötelessége és a harmadik a kultúra nemzetmentő szerepe.

A megszólaltatottak között vannak, akik kétszer is szerepelnek…

Sőt! Csoóri Sándor, Duray Miklós és Szörényi Levente háromszor is.

Szörényin kicsit csodálkozom.

Az István a király miatt egyértelmű volt, hogy szerepel a műsorban, aztán a Holdvilág-árok kutatásai miatt lett újból szereplő, ő sok izgalmas témát előhoz a régi történelemből, például a pozsonyi csatát, amelyről alig esik szó. Egyáltalán, a honfoglalás és István közti időszakot nagyon elhanyagolja a történetírásunk. Pedig a Pozsonyi Csata, 907-ben, voltaképpen a honfoglalás befejezése volt.

És állítólag tananyag a West Point Akadémián, nálunk talán nincs is a tankönyvekben.

Most már jelent meg róla könyv, beszélünk róla, mert jó tudni, hogy 907-ben a frank uralkodó vezetésével összeurópai hadak indultak el a magyarok ellen, hogy kisöpörjék innen. A Duna két partján vonultak fel, a folyón pedig a hajók a lőszerekkel, élelmiszerrel megrakodva. A magyarok talán tizedannyian voltak, mégis súlyos csapást mértek rájuk, úgyhogy menekültek innen, óriási volt a veszteségük, aztán 70 évig nem merészkedtek a környékre.

A pozsonyi csatáról érdemes lenne hosszabban beszélgetni, hiszen egyik meghatározó eseménye volt az Árpád-kornak, de azért is, hogy hogyan foglalkozunk ma a történelmünkkel, és mit tartunk fontosnak belőle, illetve mit nem. S ezzel máris visszakanyarodtunk a könyvéhez, amelyben az Értelmiség felelőssége fejezetben van egy beszélgetése a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal a nemzet propaganda kérdéséről. Hát ez a gond az interjú óta sem oldódott meg.

Sajnos, nemzetpropaganda száz éve nincs Magyarországon. A hiba és a mulasztás a 19-20. század fordulójáig megy vissza. Az okainak elemzése meghaladná ennek a beszélgetésnek a kereteit, de azt le kell szögeznem, hogy a nemzetpropaganda hiánya nagyon súlyos mulasztása a magyar politikának, külpolitikának, hiszen kedves barátaink északon és délkeleten, csehek, románok – a szlovákok később kerültek a képbe – hihetetlenül nagy propagandát fejtettek ki a magyarokkal szemben – hazugságokkal, történelmi hamisításokkal. Magyaródy Szabolcs egy igazi szürke eminenciás, közel 90 évével óriási energiával dolgozik, kanadai, egyesült államokbeli nyugdíjas magyarok pénzén adnak ki könyveket, újságot, szerkeszt honlapot, amelyekben a történelmi igazságot, másrészt a jelenlegi helyzetet tárja fel. Önfeláldozóan végzi fontos munkáját, sajnos nem eléggé ismert a neve, de ő nem is azért dolgozik, hanem hogy a magyarság jó hírét keltse a nyugati világban.

Egyik páratlanul fontos akciója, hogy a szomszédos országok nyelvén megjelentette a Kárpát-medencében együtt élő nemzetek, nemzetiségek hiteles történetét.  Egyébként miért jobb az ő nemzetpolitikájuk?

Egyrészt mert van, mert csinálják. Ilyen egyszerű. Hogy jobb-e, abban nem vagyok biztos, mert amikor kiderülnek a hamisítások, hazugságok, az visszaüt. Sajnos, olyan alattomos módszerekkel dolgoztak a 20. században, lehet, hogy még ma is, hogy például kilopják a nyugati egyetemi könyvtárakból, nagy közkönyvtárakból azokat a könyveket, amelyek a magyarságot kedvező színben tüntethetnék fel, mert a valóságot írják. Úgy értem a kilopást, hogy kikölcsönzik és nem viszik vissza. Kifizetik az árát, mondván, hogy elveszett. Ezt ügynökök csinálják. De az sem ritka, hogy a csak helyben olvasható munkákból, például kódexekből kimetszik azokat a lapokat, amelyek a középkori Magyarországról hiteles képet adnak. Ezzel párhuzamosan saját könyveikkel elárasztják a világot, nem is eladásra szánva, hanem ajándékként. Ha az ember bemegy egy amerikai könyvtárba és beüti, mondjuk Masaryk nevét, akkor a gép rögtön 250 címet kidob, de ha beírja, hogy Bethlen István vagy akár Antall József, akkor nulla a találat, esetleg egy.

Ön azt mondta, hogy a hamisítás visszaüt. Ne haragudjon, de ezzel vitatkoznom kell. Lehet, hogy nyugati egyetemek professzori köreiben mosolyognak például a dákoromán elméleten, bizonyára cáfolják is, de ez a nagyközönséghez nem jut el.

Ennél is rosszabb a helyzet. Gál Kingával beszélgetek a Politikus felelőssége című fejezetben, s ő mesélte, hogy egy képviselőtársa az Európai Parlamentben pár éve azt kérdezte tőle, hogy a magyarok mikor települtek át Szlovákiába, milyen politikai, gazdasági okból? Kérdezte ezt 2006-ban! Ehhez képest az én élményem régebbi, tőlem 1991-ben egy londoni hivatalos vacsorán a közép-európai térséggel foglalkozó brit külügyi referens kérdezte ugyanezt, csak Romániával kapcsolatban. Szóval a helyzet katasztrofális, de talán ma már az Európai Parlamentben Gál Kingáéknak és másoknak köszönhetően kezd tisztulni a kép legalábbis azokban a képviselőkben, akik külügyekkel foglalkoznak. Nem biztos, hogy a többiekben is, és így persze hogy nem tudunk támogatókat találni fontos nemzeti ügyeink megoldásában.

Mi az, amivel most foglalkozik, természetesen azon kívül, hogy a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójaként van tennivalója elég, de hasonló műsorra, vagy könyvre készül-e?

Írok most is, őszre jelenik meg új könyvem „Magyarok Kárpát-medencében” címmel, de fő tevékenységem most az intézetünk. Vagy 27-28 évig dolgoztam külpolitikai, ezen belül nemzetpolitikai területen, s ebben legfőbb törekvésem az, hogy az elszakított területeken élő nemzetrészeknek autonómiát kell teremteni. Személyelvű, kulturális vagy területi autonómiát, illetve ezek kombinációját, teljes körűen. És eltelt negyedszázad, s még mindig nagyon messze van az autonómia. Csíráit láthatjuk a Vajdaságnak nevezett Bácskában, de ez még csak a kezdet. A székelyek is harcolnak érte, ez napirenden van nálunk, de a bukaresti parlamentben még nem. Sajnos, rövid időn belül nem látom a lehetőséget, hogy megvalósuljon. Ugyanakkor rohamosan fogy a magyarság az elcsatolt területeken. Ezért az a felismerés vezetett a Kisebbségi Jogvédő Intézethez, hogy tűzoltó munkát kell végeznünk, addig is, amíg megvalósul az autonómia, amelyről mint célról nem mondunk le. Két dologra kell koncentrálnunk: megélhetés és jogbiztonság. Tehát, hogy legyen munkájuk, emberi élethez való jövedelmük a magyaroknak a szülőföldjükön. Ez nagyon komplex probléma, ebben a magyar államnak, magyar vállalkozóknak is segíteniük kell.

Ez túl nagy terület egy ilyen kis civil szervezetnek mint a miénk, de a jogbiztonság ügyét vállalni tudjuk. Azt, hogy minden magyarnak legyen jogbiztonsága, ha magyarsága vagy vélhetően magyarsága miatt – gondolom, értik, mire utalok – jogsérelem éri, akkor ne maradjon védtelenül. Ezért intézetünk keretein belül az elszakított területeken körben a Kárpát-medencében ingyenes jogsegély szolgálatot biztosítunk. Ez azt jelenti, hogy bárki, akit sérelem ér, bemehet irodánkba, ahol tanácsot, segítséget kap térítésmentesen. És ha bírósági ügy lenne, akkor a jogi képviseletet – szintén ingyenesen – az ott élő ügyvédeink biztosítják. Nyári egyetemeken képezzük tovább a joghallgatókat, kezdő jogászokat a feladat ellátására. És itt hadd mondjam reklámként, hogy a www.kji.hu honlapon minden további információ rendelkezésre áll.

Visszatérve a most megjelent könyvére, amelynek televíziós interjúi óta hét-tizenkét év telt el, ez kinek hosszú, kinek rövid idő személyesen is, a körülmények változásához képest is. Mikor befejezte az összeállítást, mit érzett, mennyit változtatott az idő múlása az akkor elhangzottakon? Megmaradtak-e az akkori problémák, vagy megoldódtak, megőrizték vagy elveszítették aktualitásukat?

Ezt döntsék el az olvasók. Abban segítem a tájékozódást, hogy minden beszélgetés végén megjelölöm az időpontját. Mert csak úgy lehet értékelni, ha visszagondolunk, hogy akkor ki volt kormányon, milyen politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok voltak az országban. Nyilván néhány dolgon már túl vagyunk, amit akkor nagyon sötéten láttunk, de fontos, hogy az olvasó bele tudjon helyezkedni abba az időbe, világba, amiben a beszélgetés készült. Az ítéletet, értékelést rábízom az olvasóra.