Fotó: Martin Ambróz

R2, R2, R2 – hangoztatta nemrégiben egy magyar városi képviselő az egyik testületi ülésen. De ki fog itt dolgozni? – vágott vissza egyik képviselőtársa. S bár nem szokásom az utóbbi kormánypárti úr legtöbb nézetével egyetérteni, kivételesen most igazat adtam neki. Tegyük fel, valami csoda folytán mégis megépül az annyira áhított gyorsforgalmi út. De kérdezem én is, ki fog itt dolgozni?

Sok bőrt lehúztak már erről a témáról, s a hétfői akció is jól jött ebben az uborkaszezonban, az egyetlen izgalmat az okozta csupán, hogy a jelenlegi kormánypártok hívei is a kezdeményezés mellé álltak (jönnek a megyei és a helyhatósági választások, s nem kellene újabb adut adni Kotlebának), s jól néztek ki a kormánypártok helyi képviselői, akik közösen sétálva lassították az ötvenes út forgalmát. Egyiküket, aki a minap lépett be a Most-Hídba, meg is kérdeztem, miért tüntet a saját kormánya ellen, mire megjegyezte, támogatni kívánják a közlekedésügyi minisztert, hogy továbbra is az érdekeinket képviselje. Szegény csak arról nem tud, hogy a tárcát ténylegesen nem ő, hanem a Szlovák Nemzeti Párt irányítja, így hamarább készül el egy újabb alagút északon, mint az R2-es gyorsforgalmi út tízméteres szakasza.

De tegyük fel, elkészül a hőn áhított útszakasz, s egy-két cég elhatározza, hogy vadonatúj közutak lévén, letelepszik Gömörben vagy Nógrádban, s minden kedvezményt megkap majd, amit újdonsült cég megkaphat. A kérdés már csak az, hogy honnan lesz használható munkaerő. Ez pedig sokkal fogasabb kérdés, mint az, kell-e nekünk R2-es út. A minap egy vállalkozói konferencián jártam, ahol tíz munkavállalóból kilenc arról panaszkodott, hogy nem talál szakképzett, sőt még szakképzetlen munkaerőt sem a cégébe. A rimaszombati kórházban egyre több az ukrán munkavállaló, s bizony a helyi kábelgyárban is lasszóval keresik már a munkásokat. Nem is oly rég arról szólt a fáma, hogy bezárják a kábelgyár helyi üzemét, amely még délebbre szeretne települni, ahol még nagyobb adókedvezmények, s még olcsóbb munkaerő várja őket, de aztán egyelőre maradtak. A napokban az egyik füleki cég alkalmazottjai kaptak fülest arról, hogy csődbe ment az üzem, ahol szintén több százan dolgoznak, többnyire alacsony képzettségű emberek.

„Mindenütt jó, de a legjobb othon tartsa mondás …… Ló*t, mindenütt jó csak NEM othon!!!” – ezt az egyik közösségi fórumon olvastam a minap – s érdemes lenne rajta elgondolkodni. Ugyanis az itt élők többsége lábbal mondott véleményt a regnáló viszonyokról, aki tehette, már rég másutt keresi a boldogulását, és nem igen izgatja fel a regionális öntudat. E sorok szerzője 1998-ban hazatért Budapestről, álmai városából, mert akkor még volt némi remény arra, hogy a helyzet javulni fog. Azóta eltelt húsz gyászos év, s az alagútnak már LED-lámpával sem látni a végét. A szakoktatás (van még ilyen egyáltalán?) haldoklik, a középiskolák lasszóval fogják a diákokat, akik többnyire addig járnak, amíg be nem töltik a tizenhatodik évüket, s akkor végleg kiesnek az oktatási rendszerből.

Nem egy olyan ismerősöm van, akik ülnek otthon mindenféle szakmai végzettség nélkül, s jobb híján eljárnak koldulni. Aki ügyes, s megfelelően tudja sajnáltatni magát, az pár nap alatt többet megkeres, mint az, aki évtizedek óta tisztességgel gürcöl. De vannak, akik a kisebb-nagyobb lopásoktól sem riadnak vissza, hiszen segélyből úgysem kell az okozott kárt megtéríteni. S amíg a minimálbér alig nagyobb a segélyeknél, addig ne várja el senki, hogy valaki munka után rohan, főleg ha 20-30 kilométerre lakik a lehetséges munkahelytől. S mit szólnak egyik svájci ismerősöm minapi megdöbbenésén, aki szerint Zürichben kevesebb az egy négyzetméterre eső luxuskocsik száma, mint Rimaszombatban. De hát minden mindennel összefügg.

1989 előtt Gömörben virágzott az élelmiszeripar, nem volt olyan falu, ahol ne működött volna szövetkezet, ahol a legalacsonyabb végzettségűek is találtak maguknak munkát, ki a gyümölcsösben, ki a tyúkfarmon kereste a boldogulását. Ma Lengyelországból importáljuk az almát, Kínából a fokhagymát, s Brazíliából az álomkóros csirkét. Ezek annak idején mind megteremtek Gömörben és Nógrádban is, mégpedig egészséges kivitelben.

Talán nem véletlen, hogy Szlovákia déli régiói a „senkiföldjei” lettek, amely nemcsak a Szlovák Nemzeti Párttól hangos szlovákiai politikai elitnek, de a csallóközi tömbmagyarnak se igen kellettek, így, aki csak mobilizálható volt, az az elmúlt közel harminc esztendő során útnak indult. Most sok politikusunk abban a hitben ringatja magát, hogy a brexit (lesz egyáltalán?) miatt majd ezrével jönnek haza honfitársaink, de ezek tévhitek, a napokban több kint dolgozó barátommal konzultáltam, egyikük a határon dolgozik, de még az egyre csörtetőbb migránshad se riasztja vissza attól, hogy kint maradjon. De ha mégis rákényszerülne, akkor se Gömör lenne a végállomás, ahol a szüleinek köszönhetően egyébként emeletes háza és nagy kertje van.

Az sem véletlen talán, hogy a Smer annak idején az ellenzéki Matovičnak, most pedig a Most-Hídnak dobta oda a romaügyet. Az ugyanis egyszerűen megoldhatatlan, már rég kicsúszott a kezük közül. A napokban olvastam egy magyarországi tanulmányt, amely hosszasan értekezik a roma integrációról, amely a fából vaskarika kategóriába tartozik. Vannak ugyan kivételes esetek (lásd. Cserdi), de egységes kormánykoncepció hiányában minden marad a régiben. S ennek egyik fontos oka, hogy minden kormány rövidtávon gondolkozik, legfeljebb a következő választásokig oldja az egyre reménytelenebb helyzetet. Azt ugyanis nem nevezhetjük például integrációnak, hogy pár roma polgármester belépett a Most-Hídba. Ha pedig mégis, akkor roppant sajnálatos szereptévesztésről van szó.

És hogyan függ össze a látszólag két különböző téma? Nagyon egyszerűen. Tegyük fel, egy csoda folytán 2020-ig megépül az R2-es út, s még sikerül is pár céget beszervezni, amelyek adó formájában hoznak némi pénzt a régióba (ha inkább nem visznek). A kérdés viszont továbbra is az lesz, hogy ezekben a cégekben ki fog majd dolgozni? Hiszen látjuk, már Galántán is az albán, a román és a szerb vendégmunkásoké a jövő. Kotlebáról,  – aki már Gömörben is irodát nyitott a város szívében –,  már nem is beszélve.