Ritka jelenségre lehet figyelmes a természetjáró palóc ember, ha az Ipoly felső szakaszán sétálgat a vízparton. Olyannyira ritka jelenségre, hogy ilyet utoljára vagy 150 éve láthatott…a dédapja: hódot, vagy legalábbis annak az aktív jelenlétére utaló jeleket.
A régmúltban a Kárpát-medencében hagyományos, tehát megszokott állatnak számított a folyók partján a hód: többek között előfordult a Duna, a Rába, a Garam és az Ipoly mentén is. Az ellenőrizetlen és gátlástalan vadászat miatt azonban a 19. században már csak a Duna és a Száva mentén találkoztak vele, és itt látták az utolsó példányát is 1865-ben.
Főleg a szőrméje miatt volt kedvelt vadásztrófea, addig, amíg teljesen eltűnt ez a kedves, de egyben titokzatos állat az ember életéből. 1996-ban aztán Magyarországon kezdetét vette egy átfogó hód-visszatelepítési program, melynek keretében országszerte több mint 200 eurázsiai hódot engedtek szabadon a Tiszától egészen a Dráváig.
A betelepített hódokról tudni kell, hogy a leggyakrabban előforduló fajta és Európa legnagyobb rágcsálója, tömege 20-30 kilogramm között mozog, testhossza pedig farok nélkül elérheti akár az egy métert is. Csepp alakú teste és lapos farka tökéletesen alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Nappal nem mozog, éjszakai állat. A hódok ragaszkodnak a vízhez, általában 15-20 méternél messzebb nem távolodnak el tőle. Az emberekkel való konfliktusaik az életmódjukból adódnak, ugyanis növényevők, és míg nyáron lágyszárúakkal táplálkoznak, télen fákat rágcsálnak, és kérgét, rostjait eszik.
A visszatelepítési program olyannyira sikeres volt, hogy mai becslések szerint már több mint ezer hód él már nem csak Magyarországon, hanem az egyes folyók vízgyűjtő területein, tehát a Felvidéken is.
A hód ezek szerint nem egy behódolós fajta, mert terjeszkedik, visszafoglalja a 150 évvel ezelőtti életterét. Úgyhogy életvitele példaértékű lehet számunkra, felvidéki magyar emberek számára is…
