Ha valaki verekedni akar, könnyen talál botot is hozzá. Így volt ezzel a Vasárnapi Hírek is, amely legnagyobb nemzeti ünnepünk idején rántotta le a leplet az Orbán kormány nemzetpolitikájának elutasítottságáról. Természetesen a hírt másnap a mi egyetlen, láthatóan utolsókat rúgó napilapunk is gyorsmenetben átvette – mivel jó szokásukhoz híven, ők is ütni akartak egyet Orbánon.
A baloldal érezhetően készül a forró őszre, keresi a fogást és a nagy patkánylázadó elődeihez méltóan nem válogat az eszközökben. Meg is találták azt a kettős állampolgárokban, illetve a nekik nyújtott szavazati jogban. Egy olyan felmérést rendeltek, amelyre a magyarországi válaszadók szállították is a megfelelő válaszokat. Az eredmény nem szívderítő, de úgy néz ki, a válaszadók körében a nemzeti kérdésekben már érezhető az elmozdulás a 2004-es önmagukhoz képest.
Jött is az ütős megállapítás: „A határon túli magyarok könnyített honosítása a válaszadók több mint kétharmada szerint helyes lépés volt. A válaszadók 57 százaléka szerint azonban az már nincs rendben, hogy a kettős állampolgársággal a határon túli magyarok szavazati jogot kaptak. Magyarországon csak 40 százalék tartja ezt helyesnek.” Ne botránkozzunk meg rajta, mert az eredmény mögött nemcsak puszta számok húzódnak, hanem valami jóval több.
Először is gondoljunk bele, hogy a magyar választási rendszer megfelelően bonyolult, a magyar gondolkozáshoz híven. A külhoni magyarok csupán a maximum 93 helyet számláló országos listára szavazhatnak. A lista eredményét viszont nemcsak az arra leadott szavazatok, hanem az egyéni mandátumoknál keletkezett töredékszavazatok is befolyásolják. Tehát a más országokba szakított magyar állampolgárok jelenleg jó esetben 2 mandátumra lehetnek befolyással, azaz a képviselői helyek maximum 1 százalékára.
Ugye, a teljes körű állampolgári jogba beletartozik a szavazati jog is. Természetesen mindig vannak olyan igyekezetek, amelyek ezt a jogot korlátozni kívánják és gyakorlását különböző feltételekhez kötnék. Ha fizetsz adót, vagy elvégezted az elemit, szavazhatsz, ha nem, nincs beleszólásod – szól a felvetés, és utána elkezdődik a vita, hogy ez jogszerű-e és európai-e. De elmondható az is, hogy általában azok bírálják a választási rendszert, kiknek esélyük sincs megnyerni a választásokat. Mert szükségük van politikai témára, amely körül szíthatják az indulatokat, a hataloméhség pedig kiöl belőlük minden tiszteletet az olyan témák iránt, amelyet a nemzet esetleg szentnek tart.
Szinte minden vita úgy néz ki, mintha átmentünk volna „A nagy átalakuláson”, és már mindenre Polányi Károly leírása szerint tekintünk: „… a gazdasági rendszert a piac irányítja. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a társadalom a piac függelékeként működik. Ahelyett, hogy a gazdaság lenne beágyazva a társadalmi viszonyokba, a társadalmi viszonyok vannak beágyazva a gazdasági rendszerbe.”
„A nagy átalakulással” először diákként az őrsújfalusi táborban találkoztam még 1990-ben és nagyon settenkedve érkezett. Akkor a nagy öreg, Konrád György jött elmagyarázni a felszabadult felvidéki magyar ifjúságnak, merre is az arra. Visszamondani már nem tudnám szavait, ahogy laza eleganciájával bevezetett minket a trehány intelligenciába. Máig emlékszem, ahogy száját csücsörítve, szinte minden második mondatában, kéjesen formálta és ejtette ki a „citoyen“ szót. Számunkra ez akkor a hirtelenjött szabadságot jelentette, és nem tudhattuk, hogy ezt majd a városi flaszter macskaürülékszagú böfögése követi.
A „citoyen”, jaj, mennyivel többnek tűnt, mint a polgár, és mennyivel többnek a jelentése! Mennyire européer és mennyire haladó volt! Ma már látjuk, hogy ez is csak a világon eddig kitalált 1200 izmus egyike, de ártalmairól, kapcsolódásairól a liberális társadalomszervezéshez és a libertariánus (marxi) politikai gazdaságtanhoz még nem tudhattunk. Individualizálta a polgárt a közösségtől, a nemzettől és mindent piacalapúvá tett.
Átmosták ezzel az érvrendszerrel az agyunkat, és mi is már csak így tekinthetünk a világra. A fő az individuum, a „citoyen” és annak egyéni céljai – „ehess, ihass, ölelhess, alhass”. Azt, hogy a „mindenséggel kellene mérned magad”, pedig felejts el, mert hosszútávra ne tervezz és különben is ehhez már a rég elavult nemzet fogalma kellene, és így nem válnál megfelelő fogyasztóvá.
Miről is szól tehát ez a felmérés, azon kívül, hogy rúgni kell egyet a kormányba? Talán arról, hogy az elmúlt tíz évben mégis megszaporodott azok száma, akik a mindenséggel szeretnék magukat mérni. Hogy vannak, akiknek a nemzeti létük feladása nem perspektíva. Rövidtávon, mint adófizetők, lehet, hogy ráfizetnek, de az átgondolt nemzetpolitika egyszer hasznot hoz, nemcsak társadalmit, de akár gazdaságit is.
Példaértékű történet, hogy a török hódoltság vége felé az akkori térképrajzoló, bár a Szent Korona országa három részre volt tépve, mégis egységes egészként rajzolta le. Mert lélekben élt az egységes magyar nemzet és a Szent Korona országának képe, 150 év hódoltság után is, a magyarság kétharmadának kiirtása ellenére is. Hol vagyunk mi már ettől, 90 évvel Trianon után! Pedig csak hinni kell benne és létrejöhet a Kárpát-medencei egység.
