Tanítómesterünk idézett „üzenete” Gyermekkarok című, 1929-ben írott dolgozatából való. Bár azóta sok víz folyt le a Dunán, jómagam, mintegy 50 éve (még most is óraadó) gyakorlati pedagógusként a pályán azt tapasztalom, hogy Kodály Zoltánnak, minden idők legkiemelkedőbb nevelői egyikének üzenetei mindmáig (halála után 50 évvel) sem jutottak el a címzettekhez: a pedagógustársadalom többségéhez, az iskola ügyét irányítókhoz meg végképp nem.
Így aztán „ignoti nulla cupido”, azaz: amit nem ismerünk, arra nem vágyakozunk – a tudatlannak nincsenek vágyai alapon a tanügyért felelősöknek a hazai köznevelés rendszerében a művészetekre és a művészetekkel nevelést mára sikerült teljesen a perifériára szorítani. A hazai iskolapolitika vajúdását – sorozatos melléfogásait tapasztalva úgy tűnik: az ifjúság neveléséért – a jövőért – felelősökhöz nemcsak a kodályi üzenetek nem jutottak el, hanem mintha arról sem hallottak volna, hogy a mai eredményes iskola már arra a kérdésre keresi a választ, hogyan valósítható meg a sikeres életút? „…a kérdésre a nevelés tudománya és a pedagógusok naponta átélt tapasztalásai – benne a gyermek és a felnőtt életsorsok zsákutcáival – adják meg a leghitelesebb választ. Ezek summázata szerint a végleges megoldást nem a tudás halmozása – nem is annak mellőzése! –, sokkal inkább az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez kapcsolt naprakész, mobilizálható tudás teremtheti meg. Ennek egyik fontos eszköze a művészeti nevelés, kiemelten a zene” – olvasható Pécsi Géza – Uzsaliné Pécsi Rita Tanmenet és módszertani ajánlás, A kulcs a muzsikához tankönyvcsalád melléklete című kiadványban (Pécs 2001).
Hogy a tanügyünket – a gyermekközpontúság helyett – évtizedek óta uraló technokrata szellemiségű, lélekölő teljesítményközpontúság milyen romboló hatású, azt leginkább a gyakorlati pedagógus tapasztalja. A gúzsba kötött nemzet napszámosa – „ne szólj szám…” – jobbnak látja inkább beállni a sorba: fut felkészíteni a „versenyzőit”, hogy „pontokat” szerezzen magának és az iskolának. Tessék csak engem nyugodtan megmosolyogni, én akkor is így látom, és a következő „eset” is ebből a látószögből vetül elém.
A naptári év elején mind alapiskoláink, mind középiskoláink igazgatói egy elektronikus kérdőívet kaptak, amely ITT olvasható. Az SZMPSZ a kérdőívet 256 alapiskola és 62 középiskola igazgatójának küldte el, s azt mindössze 63 iskola igazgatója küldte vissza kitöltve. Itt tartunk, ide süllyedtünk!
Ez van, ha nem az „élet zengi be az iskolát” – ha azt nem a szakma, hanem a politika irányítja; ha a bársonyszékeket folyamatosan a „művészet alól felmentettek” öröklik, olyanok, akiknek az – ignoti nulla cupido következtében – nincs igényük a klasszikus kultúrára, a művészetekre. A pedagógiához való hozzá nem értés eklatáns példája az, amit a zenei neveléssel művelnek: a zenei nevelés, mint tantárgy évek óta megszűnt a 8. és a 9. osztályban, de a készülő reform szerint talán majd újfent lesz a 8. osztályban, viszont most meg az 1. osztályból vették ki; a magyar gyerek minek is tanulná zenei anyanyelvét?! A középiskolákból meg az ún. nemesebb zene egyszerűen száműzetett.
Fejétől bűzlik… – mondták eleink. „Minden a vezetőn múlik” – figyelmeztetett tanítómesterünk, Kodály Zoltán. Az ilyen példaadás mellett miért volna fontos az iskolavezetők többsége számára, hogy visszajelezzenek? Mentségükre legyen mondva: kegyelmes uramék toldozó-foltozó, sehova nem vezető reformjai között így is van mit tenniük, hogy a rájuk erőszakolt tévutak között eligazodjanak, megfeleljenek feletteseik agyrémeinek.
Nagyon ideje lenne már a földön járni, a társadalomban a feje tetejére állított értékrendet a tanügyben talpra állítani. Napnál világosabb: a rendrakást az iskolaügyi tárcánál kellene kezdeni! Azt mindenkor olyan szakemberre, nem politikusra kellene bízni, aki végigment a szamárlétra minden fokán, olyan szakemberre, aki életében gyereket is látott, nem csak pénzt. Ideje lenne már nem hazudni, igaz diagnózist készíteni, a bajokat orvosolni, a gondokat nem a szőnyeg alá söpörni.
A sokat markoló – nagyon keveset fogó, vaskalapos oktató-nevelő iskoláról átállni a humán (művészetekre és művészetekkel is nevelő) érzelmi intelligenciát fejlesztő gyermekközpontú – a „sikeres életút” megtalálását segítő – nevelő-oktató iskolára; mi több az önrendelkező saját iskolarendszerre!
Hogy minden nehézség ellenére a zenei nevelés terén is lehet lépni, lehet tenni, annak ékes bizonyítéka, hogy 2019-ben a Csengő Énekszó – a szlovákiai magyar gyermek- és ifjúsági kórusok országos seregszemléje már a 17. évfolyamához érkezik. A seregszemle 16. évfolyamán 2016 májusában az I. kategóriában 5 iskola alsó tagozatos, a II. kategóriában 8 iskola felső tagozatos, a III. kategóriában 3 középiskolás, a IV. kategóriában 1 zeneiskolás kórus mérettette meg magát.
Az idén, a Csemadok Országos Tanácsa és a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága VOX IUVENTUTIS néven – a szlovákiai magyar gyermek- és ifjúsági kórusok részére – a kórusmozgalom megerősítése céljából – újabb, nem versenyjellegű seregszemlét hirdetett meg. A szervezők nagy örömére – a felmérésre reagáló iskolákból – 7 énekkar – a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola Gyermekkara – Mgr. Zöld Ágnes, a zsigárdi Napsugár Kórus – Mgr. Žiaček Adrianna, a felsőszeli Széchenyi István Alapiskola Csalogány Kórusa – Mgr. Mészáros Magdolna és Mgr. Lénárt Krisztina, a Gímesi Alapiskola Gyermekkara – Varga Imre, az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola Gyermekkarra – Pethes Emese, az Ipolybalogi Művészeti Alapiskola Énekkara – Zaťko Veronika, a komáromi Selye János Gimnázium Énekkara és Hangszeres Kamaraegyüttese – Stirber Lajos vezetésével – használta ki az újabb lehetőséget, nevezett be az érsekújvári találkozóra. A neves „zsűri” – a szakmai tanácsadók, Józsa Mónika karnagy, egyetemi oktató (Nyitra) és Chrasek Katalin karnagy, egyetemi oktató (Budapest) véleménye szerint a „felfedezett kórusok” teljesítménye nagyon jó színvonalú volt.
Érsekújvár kitett magáért, a szervezők csapata – élen Kovács Tamással, a Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya titkárával – mindent megtett, hogy a résztvevők jól érezzék magukat.
Tisztelt igazgató hölgyek! Tisztelt igazgató urak! Kedves pedagógus kollégák! Tegyen meg az iskola, a pedagógus minden tőle telhetőt, hogy tanítómesterünk Kodály Zoltán – akinek születése 135., halálának 50. évfordulója évében az UNESCO a 2017-es naptári évet Kodály-emlékévnek hirdette meg – Gyermekkarok című dolgozatának kesernyés bevezető mondatai, miszerint: „Akinek nem mindegy, mi lesz itt a zenében egy-két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola mellett, amikor ének hallik ki belőle. Mit mond ez az ének? Nagyobbára ezt: «Nekünk így is jó! Kevés az idő, kevés a fizetés, az igazgató nem szereti a karéneket. Nekem semmi ambícióm, örülök, hogy élek…» Nem ez a szövege, mégis ez szól belőle mindennél hangosabban” – minél előbb idejüket múlttá váljanak. Tegyünk meg mindent megmaradásunkért!
Megszívlelésre még néhány kodályi üzenet:
- A magyar ezer év előtt már régi keleti kultúrából került ide, s hozott magával valami keleti humanizmust, ami az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll;
- Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, tömörebb, ércnél maradandóbb formában. A magyar népdal a par excellence magyar klasszikus zene.
- A zene nem magánosok kedvtelése, hanem lelki erőforrás, amelyet minden művelt nemzet igyekszik közkinccsé tenni. Kapja meg belőle részét minden magyar gyermek!
- Minden gyermeknek joga, hogy az iskola kezébe adja azt a kis kulcsot, amellyel, ha ő is akarja, bejut a zene csodakertjébe, s azzal egész élete értékét megsokszorozza.
- Mi tehát a teendő? Mennél nagyobb tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni az igazi értékes zenével. Mi ennek ma a legjárhatóbb útja? A karéneklés.
