Nagy emberek, történelmi személyiségek leszármazottait kérdezni mindig különleges élmény, hiszen tőlük olyasmit hallhat az ember, ami nincs a tudományos értekezésekben, és még annyira sem található a szükségszerűen leegyszerűsített tankönyvekben. Ez a kíváncsiság vezette a riportert 2015. júniusában, amikor felkereste gróf Pálffy Istvánt abból az alkalomból, hogy nagyapját gróf Apponyi Albertet posztumusz Magyar Örökség díjjal tüntették ki nemzeti elkötelezettségéért.
Az idős úr, aki udvariasan a budai társasház kapujában várta látogatóját, döbbenetesen hasonlít a fényképekről ismert tudós államférfihoz, csak termetre tűnik alacsonyabbnak – már amennyire a hajdani filmhíradók alapján össze lehet őket hasonlítani. A kis modern lakásban csupán néhány fénykép és térkép utal a múltra, ami érthető, ha a történelmi családok sorsára gondolunk a diktatúrában. Maga Pálffy István is csak pár éve tért haza az emigrációból. Abban az évben született, amikor nagyapja, 87 esztendős korában befejezte földi pályafutását. Tehát személyesen nem ismerhette, ebből adódik az első kérdés:
Hány éves volt, amikor valójában felfogta, hogy kinek az unokája?
Úgy érzem, hogy mindig is tudtam, hiszen nagyanyámtól rengeteget hallottam róla, ugyanabban a házban laktunk, és körülvettek a trianoni emlékek. Úgyhogy felszívtam ezt a tudást egészen korán, de nem tudnék évet mondani. Azt mesélték, hogy nagyapám tudta, hogy én nemsokára megérkezem, mert édesanyám már várandós volt velem, de sajnos nem érte meg a születésemet.
Milyen trianoni emlékek jutnak eszébe, ha visszagondol a gyerekkorára?
Például egy képeslap: kétrétegű volt, a megcsonkított országot ábrázolta, de ha megmozdították, akkor ott volt a Nagy-Magyarország. Ez is, sok egyéb tárggyal, odaveszett a háborúban. Például nagyszüleim levelezése, amit egy nagy hajókofferban gyűjtöttek. Nagyapám bárhol járt, minden nap írt, megírta: hol volt, kivel találkozott, miről beszéltek. Roppant érdekes és értékes anyag lenne ma, de sajnos a háború utáni káoszban eltűnt, megsemmisült. A történészek is nagyon fájlalják.
1933-ban halt meg Apponyi Albert. Ha akkor nem is gondoltak még háborúra, világégésre, pusztán a jelentősége miatt el kellett volna helyezni egy levéltárban.
Persze, le kellett volna adni, de senki sem gondolt rá, biztonságban tudtuk a padláson, aztán a háború után hallottam anyámat, amikor felkiáltott: jaj, hová lett a koffer? De már késő volt. Felnőttként fogtam fel, hogy mi veszett oda.
Apponyi trianoni beszédét a háború előtt tanították az iskolákban. Mit gondol, ma is kellene?
Nem ismerem a mai tankönyveket, de jó lenne, ha legalább megemlítenék. Amit viszont különösen fontos üzenetnek tartok manapság, hogy nagyapám egész életében száz százalékig becsületes volt. Mikor még politizált, voltak ellenségei, visszamenőleg is – ha az ember nézi az irodalmat – sokan szidták különböző okokból, gyakran igazságtalanul, de soha senki nem merte kétségbe vonni tisztességét. Azt vallotta, hogy a közszolgálat az a köz szolgálata, abból nem szabad személyes hasznot húzni. Nemhogy haszna nem volt, hanem óriási anyagi vesztesége, mert ha nem azt teszi, amit tett, vagyis ha nem ment volna Trianonba, nem mondja el híres beszédét, nem harcol a magyar nemzetet ért igazságtalanság ellen, akkor Benesék talán nem kényszerítik csallóközi birtoka, Éberhard eladására és elhagyására.
Csupán egyetlen történettel érzékeltetném hihetetlen becsületességét. Édesanyám mesélte, hogy fiatal lányként utazott vonattal ismerősökhöz Pest környékén, és már nem volt ideje jegyet venni az állomáson. Gondolta, majd vesz a kalauznál, de rövid volt az út, és a kalauz nem jött. Mikor hazaért, elmesélte édesapjának a történteket, aki azt mondta: „Ez nem maradhat ennyiben, mert becsaptad az államot. Most menj el egy trafikba, vegyél olyan értékben bélyeget, amennyibe a vonatjegy került volna, aztán égesd el egy hamutartóban, hogy az állam ne károsodjék, amiért ingyen utaztál.” El lehet képzelni, hogy manapság az ilyen hozzáállás megmosolyogtató, mi köze a vonatjegynek a bélyeghez, de ez is, az is állami volt, és nem szabad csalni. Ez a lényeg.
Amikor kultuszminiszter volt, járt neki egy páholy az Operában. Köztudomású volt, hogy nagyon szerette a zenét, és amikor tehette, el is mentek nagyanyámmal. De ha nem ért rá, akkor szólt, hogy adják el a páholyt, ne álljon üresen. Az szóba sem jöhetett, hogy odaadja egy barátjának. Annyira más ez a beállítottság, mint sokfelé manapság. Sokfelé! – hangsúlyozom, – mert az egész világon mindenütt a saját hasznukat nézik a politikusok.
Apponyi Albert tehát azon kevés politikusok egyike volt, aki sokkal szerényebb körülmények között fejezte be pályáját, mint amilyenek között elkezdte. Hogy Benes „jóvoltából” nem volt többé csallóközi birtoka, nyugdíjából élt?
Abból is, meg képviselő volt végig, bár nem tudom, hogy kaptak-e akkoriban a képviselők fizetést. De a népszövetségi megbízatásért biztosan valamit kapott, sokat utazott akkoriban Genfbe, és az állam is gondoskodott róla annyiban, hogy Gyöngyösapátiban volt egy vidéki háza, ahová visszavonulhatott a városból.
(Néhány adat az elmondottakhoz: Apponyi 1906-10 között töltötte be a kultusztárcát, nevéhez fűződik a sokat emlegetett törvény, amely megkövetelte a nemzetiségi iskolákban is a magyar nyelv tanítását, ugyanakkor rendezte a néptanítók fizetését és bevezette az ingyenes népoktatást. Képviselősége: 1877-től az Árva megyei Bobró, 1881-től a jászberényi kerületben. Genfben a Népszövetségben magyar fődelegátusként elsősorban az elszakított magyarság ügyét képviselte 1924-től haláláig.)
Önnek hogyan alakult az élete ilyen családi háttérrel?
1949 tavaszán már megtörtént a „fordulat éve”, Mindszentyt is elítélték, az egyházi iskolákat államosították, még sikerült magánvizsgát tennem, majd jöttek a kitelepítések, én elmenekültem segédmunkásnak Kazincbarcikára, aztán Sajószögeden vasútépítésen dolgoztam, utána Leninvárosban, majd jött a katonaság. A sorozásnál rosszul kádereztek, mint szocializmust építő segédmunkást ki is akartak emelni, de aztán mégis rájöttek, hogy ki vagyok, és lecsuktak. Amikor 1955-ben átléptem a Fő utcai börtön Gyorskocsi utcai kapuját, már állt a tábla azok emlékére, akiket 44-ben a Gestapo letartóztatott. Köztük volt nagybátyám, Apponyi György is egy ideig, de őt onnan továbbvitték a mauthauseni koncentrációs táborba.
Ma már olyan tábla is van, amely rólunk emlékezik meg, akik a kommunisták alatt kerültünk a Fő utcába. ’56-ban szabadultam. Szétválasztották a politikai és a köztörvényes foglyokat, aztán november 2-án délután kiengedtek. 3-án sikerült feljutnom Pestre, megtaláltam édesanyámat, másnap vasárnap, jaj de jó, kipihenem magam, és hétfőn kezdek egy normális szabad életet. De mint tudjuk, vasárnap, november 4-én újra itt voltak a szovjet elvtársak, tankjaik után jött Kádár elvtárs, így nem volt soká maradásom. Az egyetlen okmányom a Forradalmi Munkástanácstól kapott szabaduló levél volt: „Ítéletét eltöröljük és szabadlábra helyezzük.” Hát ez nagyon jó okmány volt október végén és november elején, de már nem volt annyira jó, mikor a pufajkások ellenőriztek. Nyilvánvaló volt, hogy el kell mennem az országból. Édesanyám azt mondta, hogy ő is jön, mert ha most elszakadunk egymástól, többé nem találkozunk, hiszen már látszott, hogy az addigi vasfüggöny átjáró-ház ahhoz képest, ami következik.
Nyilván voltak rokonaik Nyugaton.
Hogyne. Bécsből a segítségükkel Angliába jutottam, és végre egyetemre. Cambridge fogadott be, ahol általános bölcsészetet tanultam, ami érdekes volt, magolni nem kellett, hanem érvelni kellett tudni. Tulajdonképpen hasznos előkészület volt az életre. Amikor befejeztem tanulmányaimat, szinte véletlenül csöppentem bele a computer-világba, ami nagyon új volt akkor a 60-as években, de megtanultam menetközben. Először alkalmazott voltam, aztán alapítottam egy egyszemélyes céget, jöttek a megbízások, majd három évet az Európai Bizottságnál dolgoztam, közben megváltoztak errefelé is a dolgok. ’89-ben jöttem haza először, addig nem mertem.
Találkozott valahol Nyugat-Európában Apponyi nevével, hírével?
Nem, kivéve magyarok körében. Akkoriban több egyesület, klub működött, ott persze hogy szóba került nagyapám és Trianon. A nyugatiak nagyon keveset tudnak erről a világról, és hogy mi történt velünk. Ezért kitettem itt a kis vendégszoba falára egy iskolai térképet a Kárpát-medencéről, bejelölve a régi határ és az új határ, hogy lássák a külföldi vendégeim. Csodálkoznak, hogy „jé! ez ilyen volt?” Bizony, ilyen volt. Semmit sem tudnak, nem is törődnek vele. Olvasok most egy elég unalmas és hosszadalmas könyvet a 16. századról, az oszmán előretörés, Velence, a Földközi-tengeri vidék. Kétségbeejtő, hogy a nyugatiak: franciák és angolok támogatták a törököket, hogy gyengítsék a Habsburgokat. Ez volt a nagy keresztény összefogás, az angolok legalább protestánsok voltak, de a „legkeresztényibb” francia király bíztatta a törököket, hogy támadjon már keletről, mert neki útban van a Habsburg birodalom. Ez a mi bajunk, hogy nem törődtek vele, mit okoznak, csak a saját érdekeik számítottak. De hát így van ez, mindenki a saját javát nézi. Sajnos, mi nem tudjuk azt tenni velük, mint ők velünk.
Hogyan határozta el, hogy hazaköltözik?
Feleségem meghalt szegény, gyerekeim felnőttek, élték a saját életüket, gondoltam, miért ne jönnék vissza a gyökereimhez, ahol születtem. 2000 januárjában beköltöztem ebbe a lakásba, nyugdíjas vagyok, firkálok, irkálok.
Foglalkozik azzal is, hogy nagyapjáról többet tudjanak legalább itthon, és a határon túl azok, akikért nemcsak Trianonban, de a Népszövetségben is annyiszor felszólalt? Valaha a pesti Belvárosban, a Ferenciek tere szomszédságában volt az Apponyi-tér, amelyből aztán Felszabadulás-tér lett, ma az egészet Ferenciek terének hívják. Egyáltalán őrzi-e nevét intézmény vagy tér?
Intézmény van: Jászberényben, ahol ötvenegy évig képviselő volt, az egyik iskolát róla nevezték el, szobrot is állítottak neki, nemrég pedig Nyíregyházán avattak domborművet az emlékére, meglepő módon, mert különösebb kapcsolata nem volt a várossal. Tehát vannak ilyen kezdeményezések. Most éppen az emlékirataiban korai politikusi éveit olvasom. Milyen más volt akkor a világ, amikor az ellenzék vezetőjeként azért a kormánytagokkal is leültek beszélgetni a Parlamentben egy-egy csöndesebb szobában. Hol vagyunk ettől! Az 1920-as években írta, és ’26-ban jelent meg a második kiadás. Valaki nemrég egy antikváriumban találta, így kaptam meg. Lehet, hogy ideje lenne újra kiadni? Megérdemelné, mert tényleg az egész életét az országnak szentelte.
Nemzeti elkötelezettsége előtt tisztelgett a kései utókor 2015-ben a posztumusz Magyar Örökség díjjal, az Országház épületében pedig egy tanácstermet róla neveztek el.
Hangok, arcok a múltból – ezzel a sorozatcímmel jelentkezünk időnként, mert tudjuk a latin mondásból, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Azoknak a szava is elszállt már régen, akik – míg itt voltak köztünk -, a felvidéki magyarságot szolgálták tettel, szóval, jó példával. Néhányuknak a hangját azonban megőrizte a technika, mint azokét is, akik a régi idők kiválóságaiban saját felmenőiket tisztelhették. Az egykor elhangzott interjúkat itt, lapunkban felidézzük, mintegy főhajtásként történelmünk, kultúránk nagyjai előtt.
