A 2017-es naptári évet – Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából – az UNESCO Kodály-évnek nyilvánította. „Kodály Zoltán életműve – írja Erdei Péter, címzetes egyetemi tanár Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas karnagy érdemes művész – örök példa arra, hogyan tud egy nagyformátumú művész egy egész nemzet felemelkedésének zászlóvivője lenni, s mint ilyen nemzetközi példává magasodni.”
Végzetes „nemzeti hibánk” javítására Kodály Zoltán (szerintem) minden idők legkiválóbb magyar nevelőinek egyike, a magyar lélek legjobb ismerője, elsősorban példaértékű életvitelével, hatalmas zengő életművével és nem utolsósorban írásaival mutatott, s mutathat ma is nemzetünknek utat.
A Visszatekintés címmel megjelent művében írta: „1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Aztán 13 évig egyet sem. Mikor újra kezdtem kijárni, a határon mindig megjelent előttem egy mezítlábas rongyos gyereksereg, egyik-másik hajdani galántai iskolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: «Ne hagyj itt bennünket…» Ezek hoztak vissza mindannyiszor, hiába csábított művelt országok könnyebb, nyugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindnek ellenében itthon is kell és lehet ilyen életet teremteni.” Másutt – legjobb barátjára, legközelebbi munkatársára, Bartók Bélára vonatkoztatva – ezt írta: „… feltetszett előttünk egy, a népből újjászületett művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” Bartók pedig így méltatta Kodályt: „… nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert a barátom, hanem azért lett barátommá, mert (…) a legjobb magyar zenész. (…) Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt legtökéletesebben testet a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett.”
A nagyszombati, vidéki ifjú, Kodály Zoltán 1900 őszén került el Budapestre tanulni a Zeneakadémiára, a bajor Koessler János zeneszerzés osztályába, és a tudományegyetem magyar-német szakára… mi több, Eötvös kollégista lett. Benyomásait később így beszélte el: „Akkor volt itt a Wagner-kultusz a tetőpontján … ebben a nagy német világban borzasztó vágyakozás fogott el bennünket az igazi Magyarország iránt … a millennium dicsfényében úszó magyar élet fókusza volt a szemünkben, és ebbe a nagy csalódásba képtelenek voltunk belenyugodni.” Budapesti tanulóéveire így tekintett vissza: „A kétféle tanulmányt nem volt könnyű összeegyeztetni.” Mindezek ellenére már 1903-tól tanulmányozta a Vikár Béla által gyűjtött fonográfhengerre rögzített eredeti népdalanyagot.
Majd 1905 augusztusában maga is elindult első népdalgyűjtő útjára: „Hátizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 50 koronával a zsebemben indultam el a Csallóközbe. (…) Azt hiszem, ez szebb, mint Párizs… A nyelvem is visszaszokott a csallóközi beszédbe, amit, hej, de megrongált ez a szerencsétlen városi idióma” – írta egyik levelében. A gyűjtés tudományos eredménye első nyomtatott publikációja: 15 általa lejegyzett dal a Magyar Néprajzi Társaság Ethnographia című folyóiratának 1905. decemberi számában, művészi eredménye pedig a Magyar népdalok énekhangra és zongorára 20 dala; fele Bartók, fele Kodály zongorakíséretével.
Aztán 1906 decemberétől 1907 júliusáig nagyon szerény ösztöndíjjal Berlinben, majd Párizsban tanult. Berlintől nem esett nehezére megválni, Párizs, amely mindig is vonzotta a magyar szellemi élet nagyjait, Kodálynak sem okozott csalódást. Ennek ellenére, hazatérése után Nagyszombatból Bartóknak írt beszámolójában ezt olvashatjuk: „… úgy hiszem, hosszabb időre nem is megyek megint el. Ma sincs egyéb dolgunk Nyugaton, mint ezer éve: egypár rablókaland, részt szerezni abból, ami jó és elvihetően értékes van ott, aztán beleásni magunkat a földbe, mert csak belőle szíhatunk igazi táplálékot.” Pedig még csak mindössze 25 éves!
1907 őszétől a Zeneakadémia zeneelmélet, 1908-tól zeneszerzés tanára lett. Ekkor kezdődött el hat évtizedes zenepedagógiai tevékenysége. Egyelőre a muzsikus utánpótlás nevelésével foglalkozik, de programját már akkor ekképpen fogalmazta meg: „Nekünk… nemcsak európai, hanem egyben magyar zenészeket is kell nevelnünk.” Másutt így ír: „1925-ig én is a szakzenészek rendes életét éltem, azaz semmit sem törődtem az iskolával, abban a hiszemben, hogy ott minden rendben van, tesznek, amit tehetnek… Ebből az illúzióból egy véletlen eset rázott fel … a budai hegyekben egy kiránduló leánycsapatra akadtam. Daloltak … attól, amit daloltak, egyre jobban elszörnyedtem … műsoruk koronája – Schneider Fáni volt. Megtudtam, hogy egy pesti tanítónőképző növendékei… Ma hálásan gondolok Schneider Fánira, mert az kényszerített, hogy gondolkodjam, mit kellene itt tenni.”
A tennivalókat kezdetben a művészet felől közelítette meg: hamarosan megírja első gyermekkarait. 1925. április 2-án, a Zeneakadémián megrendezésre kerülő magyar népdalestjén a hangverseny első száma Kodály két gyermekkara volt: a Villő és a Túrót eszik a cigány. „Az est igazi szenzációja – írta a Zene – a fővárosi Wesselényi utcai polgári fiúiskola 100 tagú énekkara szerepeltetése volt.” 1929-ben a Zenei Szemlében adja közre Gyermekkarok című tanulmányát. Ez „Kodály művelődéspolitikai koncepciójának első – és máris pontosan körvonalazott – megfogalmazása: az alap az iskolai énekoktatás s a legsürgősebb teendő a szaktanárképzés reformja és a tananyag megújítása” – írja Eősze László Kodály Zoltán életének krónikája című munkájában. Idézet a nagyszabású tanulmányból: „Ha belenézünk a tantervekbe, látjuk: alkotóik messze jártak a nevelés görög eszméjétől, amely a zenének központi helyet juttatott. (…) Egy tárgy sem szolgálja úgy a gyermek testi-lelki javát. (…) A ritmus idegfegyelmező ereje, a gége és a tüdő tréningje közvetlenül a testnevelés mellé kapcsolja az éneket. Mind a kettő naponkint szükséges, nem kevésbé, mint az étel.”
Hogy hol tartunk ma, aki belenéz a mostani tantervekbe, láthatja. Továbbra is dúl a technokrata szemlélet, a tantárgysovinizmus, még mindig ott tartunk, hogy vannak fő-, mellék-, meg (nevelési) csak-tantárgyak: a csak képzőművészet, a csak zene, a csak karének stb. Az azokra fordítható minimális idő, óraszám is lebecsülésüket, semmibe vevésüket hangsúlyozza; felettébb megalázó a tantárgyra, s csakúgy azok tanítójára. Pedig Kodály tanár úr szerint: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. (…) Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” De: „Nem minden zene ilyen. Sőt, többsége annak, amit naponta szerte a világban hallunk: a mindennapok, hétköznapok, emberi gyarlóságok zenéje – nem is érdemli a zene nevet.”
Ma a mindenható média a „technika csodái” által reggeltől napestig mást sem tesz, mint ömleszti az ifjúságra az „emberi gyarlóságok” zenéjét. Korunk iskolája – nevelési rendszere meg tétlenül nézi, még csak meg sem próbálja (valaminek a felkínálásával), hogy legalább némileg ellensúlyozza az ifjúság zenei ponyvairodalom pártolását – nemzedékeket hagy zenei infantilizmusban felnőni. A mai iskolában a művészetekre, s a művészetekkel való nevelés peremre szorításával a gyermek, az ifjú minimális „lelki táplálékot” kap, olyannyira minimálisat, hogy – az akár főiskolát vagy egyetemet végzett – értelmiségiben sem fejlődik ki a kultúra, a művészetek iránti igény. Többségük szűklátókörű szakbarbárrá válik: a tudós, az orvos, a mérnök, s ami még sajnálatosabb – tisztelet a kivételnek – a pedagógus sem látogatja a kulturális rendezvényeket, pedig köztudott: a leghatékonyabb nevelési eszköz a példaadás. Az iskolapolitika által az iskolára rákényszerített erkölcstelen versenyistálló-szellem pedig még súlyosbítja a helyzetet, mert az ifjúságba csak az egoizmust oltja bele: szerezd a pontokat az iskolának; mindegy, hogy milyen áron, csak te győzz!
Félreértés ne essék, nem tagadom a nemes versengés létjogosultságát, azonban ellene vagyok a mindenáron való – az ifjak szabadidejét és energiáját pocsékoló, más, a személyiségüket fejlesztő tevékenységek helyett való – versenyeztetéseknek, a szakmához még csak nem is konyító „szakértők” által felállított, akármilyen kritériumok alapján történő ítélkezéseknek; a manipulált – nem a valóságot tükröző eredmények medializálásának, közvélemény elé tárásának. Lásd egyedüli napilapunk sorozatos baklövéseit! A szakma gondja legyen a szakma gondja, az nem tartozik sem a közvéleményre, sem a politikára! És kérdem én: melyik iskola pedagógusai tesznek többet és hasznosabbat? Azon iskoláé-e, mely tanulóinak többsége hátrányos helyzetű családból verbuválódott (sajnos, egyre több van az ilyenekből) és ennek ellenére a hivatásukat becsülettel végző kollégák komoly erőfeszítések árán mégis felzárkóztatják a reájuk bízottakat? Vagy az olyan iskolák pedagógusai-e, amelyekben az előbbiekhez hasonlókból van ugyan egynéhány, de a tanulók többsége jobb módú, rendezett családi környezetből jön: így bőven van választék kit benevezni az egyre szaporodó mindenféle versenyekbe?
A kitérő után felettébb ideje az iskolai karének „fölöttébb szükséges” voltához visszakanyarodnom, kifejteni, hogy a karének mi mindenre lehetne gyógyír, ha az iskolában nem éppenhogy csak megtűrt tantárgy lenne, hanem – mint (szerintem) a nevelés leghatékonyabb eszközeinek egyike – mind az alap-, mind a középiskolában legalább a kötelezően választható tantárgy rangjára emelkedne. Így a folyamatosan működtetett iskolai kórus tagjai számára biztosíthatná, ha nem is a naponkénti, de a minél gyakoribb éneklés lehetőségét, s a közös éneklésből fakadó élményt. A „tanár úr” szerint: „Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt … nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola feladata.”
Az iskolai kórusban való munkálkodás némileg ellensúlyozhatná a mai iskolából szinte teljesen hiányzó érzelmi nevelést, a mai iskola lélekromboló hatását. „Van-e jobb szemléltető eszköze a társadalmi szolidaritásnak, mint a kar? Sokszor egyesülnek valaminek a megvalósítására, amit egyes ember, ha mégoly tehetséges, egymaga nem tud megvalósítani. Ahol mindenkinek a munkája egyaránt fontos, s ahol egyetlen ember hibája mindent elronthat.” Hiszem és vallom Kodály „üzeneteinek, intelmeinek”, tanításának igazát (mert több, mint ötven éve a pályán) tapasztalom, hogy mai, eszeveszetten az anyagiakat hajszoló világunkban a művészetekre, a zenére, s a zenével való nevelésre – az iskolai kórusokra egyre nagyobb szükség volna, mint eleddig bármikor. A kórusban az úgynevezett gyenge tanuló – az egyre jobban egymástól eltávolodó módosabb és kevésbé az – is egyenrangúnak érezheti magát. A közösséget, az együvé tartozást szimbolizáló formaruha alatt egyazon „ügyért” dobognak a szívek.
A közös éneklés kizárja az önzést, hatékony eszköze lehet az emberekből egyre jobban kihaló tolerancia és empátia gyakoroltatásának. Az énekkarban életre szóló barátságok köttetnek. A kórus lehetőséget ad arra is, hogy a gyermek – az ifjú ráérezzen: valakihez, valahova tartozni jó: majdan a felnőttben tudatosulhat, hogy valahova tartozni kell! – miáltal erősödhet nemzettudata. Mi több: az iskolai énekkarban módunkban áll olyan műveket énekeltetni:
„Miket nem dall minden gyermek,
Férfiak sem mind ismernek,
Ez ínséges esztendőkben,
E veszendő végidőkben.”
(Kalevala 3; 17.ének)
„De éppen ez a cél! Hadd dalolja őket minden gyermek, hogy mire felnő, másképp érezze magát magyarnak és embernek” – írta Kodály Zoltán: az Iskolai Énekgyűjtemény előszavában.
Felhasznált irodalom:
Kodály Zoltán: Utam a zenéhez, Zeneműkiadó Budapest 1974
Kodály Zoltán: A zene mindenkié, Zeneműkiadó Budapest 1975
Eősze László: Kodály Zoltán életének krónikája, Zeneműkiadó Budapest 1977
Breuer János: Kodály-kalauz, Zeneműkiadó Budapest
Így láttuk Kodály Zoltánt, Szerkesztette Bónis Ferenc, Zeneműkiadó Budapest 1979
A világ legnagyobb zeneszerzői sorozat, Breuer János: Kodály Zoltán, Mágus Kiadó, 1999
