Helytörténeti adatgyűjtéseim során mindig csodálattal hallgattam a nagyszülői korosztály által, az egykori tanítójukról elmondott beszámolókat. A tisztelet, a hála és a megbecsülés hangján szóltak a tanító házaspárról, hiszen mindvégig kitartottak a magyar iskola mellett, vagyis értük és a közösségért vállalták az áldozatot. Négy gyermekükkel a karjukban lett sorsuk a kitelepítés, mert nem tagadták meg a hivatásukat: a magyar tanulókat a magyar iskolában akarták tanítani. Ez a hivatástudat a világháború utáni hontalanság éveiben óriási bátorságról tanúskodik. Nekik akkor ennyit is megért a magyar iskola.
Lezárult egy korszak, a kitelepítéssel
Hónapok óta félelem uralja a felvidéki falut. Csak egy kérdés körül zakatolnak a gondolatok: ki lesz a következő áldozat? A plébános úr halála után a nyáj újabb csapásokkal nézett szembe: a magyar postamestert leváltották, az „anyás” jegyző az első csónakkal lelépett a Duna túloldalára, a bíró neve már a kitelepítésre jelöltek listáján. Még a magyar kisbíró is bevétel nélkül maradt, hiszen ebben a munkakörben az anyanyelvére már nincs szükség. Az egykori királyi közigazgatás összeomlott, és ezzel lezárult a magyar korszak.
A régi urak helyét a komisszár vette át, ő jelenti az új hatalmat. A falubeliek úgy érzik magukat, mint a farkas gondjaira bízott bárányok. Hallgatnak, és a sorsukat várják. A tanító házaspár szomorúan tekint a lovaskocsira. Mivel nemet mondtak a hatalmaskodónak, és kitartottak a helyi magyar iskola megtartása mellett, ezért ők is célponttá váltak. Néhány óra alatt kell felpakolniuk közös életük szorgalmát. A komisszár a távozásra felszólító parancsra gúnyos mosollyal az arcán írta a neveket. 1946 novemberében két csallóközi magyar tanítóval és egy magyar iskolával lett kevesebb, a Felvidéken. Hivatásukat a Győri Tankerületben folytatták tovább.
A közös múltunk személyes oldala
2014-et írtunk. A terem asztalai köré gyűlve, kisebb-nagyobb csoportokban, az elmúlt napok eseményeit tárgyalták. A múlt hét keddjének osztályozó értekezlete óta sokat változott a hangulat: a gondterhelt tekinteteket mosolygós arcok váltották, hiszen minden bizonyítványt sikerült átadni. Ezzel tíz hónap munkáját zárták le. A végzősök osztályfőnöke szerint a nyolcadikosok pénteki ballagása is remekül sikerült: szülő és gyermek egyaránt hálásan köszönte a tanári munkát. A szerdai tanévzáró ünnepély pedig pontot tett a tanév végére. A nyári szünidő elkezdődött. A tanévzáró értekezlettel hivatalosan is befejeződött az iskolai év. Igazgatói kiértékelés, statisztikai adatok, építő javaslatok és a jövőbe tekintő gondolatok után jött a búcsúzás: a csallóközi kolléga másik iskolában folytatja tovább. Köszönték a munkáját, értékelték a hivatását, átadták a suli ajándékát.
Az iskolatörténeti kiadványban, az 1948-ban indult állami iskola tanítói között, ismerős neveket talált: Jezsó Kálmán és Jezsó Kálmánné Sághy Rozália, Rózsi néni. „De hiszen ők a mi falunk egykori pedagógusai!” – kiáltotta a belső hang. A könyvben mindkettejük életrajzánál kiemelik, miszerint a Csallóközben még mindig ápolják az emléküket, a kitelepítettek emlékművénél pedig róluk is megemlékeztek. Hirtelen tört rá a felismerés, a párhuzam a sorsokban: mindhárman a véleményük miatt, kényszer alatt távoztak a csallóközi iskolából, és pontosan hat évtized különbséggel ugyanazon magyarországi intézményben folytatták a munkát. Továbbá ő volt az emléküket őrző emlékhely egyik kezdeményezője, a nevüket megörökítő kiadvány szerkesztője. Véletlen lenne csupán?
Az unoka új könyve a pedagógus házaspárról
A fent leírt gondolatok jutottak az eszembe, amikor olvasni kezdtem Jezsó Ákos Megyek túlra (Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Budapest, 2017) című, családi ihletettségű regényét. A szerző művét nagyszülei, Jezsó Kálmán és Jezsó Kálmánné Sághy Rozália emlékére ajánlja. Sorsukon keresztül ismerteti a felvidéki magyarok kisebbségi sorsát, a világháború utáni jogfosztást és a kitelepítést. Az író édesapja a csallóközi Bakán született, abban a faluban, ahol nagyszülei tanítottak, és ahol mind a mai napig hálával és tisztelettel őrzik emléküket. A kötetet lapozva, oldalról oldalra haladva, érdeklődve olvasom az egykori csallóközi pedagógusok örömét és küzdelmét, valamint a cselekményben megjelenő földrajzi neveket: Pozsony, Dunaszerdahely, Komárom, Győr, Csallóköznádasd, Dercsika, Baka stb. A helyszínekhez kötődő érzéseiről így vall a Budapesten született író: „Csak azt tudom, hogy génjeimben emlékezem, s otthon érzem magam a Felvidéken. Mert szeretem.”
Én is szeretem, és egykori csallóközi tanárként ezért is örülök a könyv megjelenésének. Tisztelet a tanító házaspár emlékének, és köszönet a példamutató hivatástudatért!
És Neked megérne ennyit a magyar iskola?
