Jó folyóirathoz illőn már a címlapjával felhívja a figyelmet – persze csak a történelem iránt érdeklődőkét – a Rubicon februári száma. Kik bombázták Kassát? – teszi fel bombára emlékeztető i betűjével a mindeddig megnyugtatóan meg nem válaszolt kérdést, majd a cikk szerzője, Szakály Sándor hozzátesz még egy kérdőjelet: A magyar történelem örök rejtélye marad?
Természetesen a korszakot évtizedek óta kutató hadtörténész professzornak megvan a határozott véleménye, de korrekt szerzőként nem intézi el fölényes kézlegyintéssel az övétől eltérő nézeteket sem, amelyek az elmúlt 77 évben elterjedtek.
Tény, hogy 1941. június 26-án 13 óra 8 perckor Kassán légiriadót jeleztek a szirénák, s már a jelzéskor hullottak is a bombák három, azonosítatlan típusú repülőgépről.
A hírek 29 bombáról, harminckét halottról, hatvan súlyos és kétszázhúsz könnyebb sebesültről szóltak. Találat érte a Bethlen Gábor és a Görgey Arthur laktanyát, számos polgári lakóépületet és a Postapalotát. Ugyanazon a napon a Kőrösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonatot is támadás érte Rahó közelében. Az eseményekről másnap a szemtanúk beszámolói alapján Justy Emil tábornok, légvédelmi hadtestparancsnok „Kassa bombázása, szovjet repülők” címmel írt jelentést. Két fel nem robbant bombáról megállapították, hogy szovjet gyártmányúak, és a felirattöredékek cirill betűsek. A jelentés szerint a gépek felségjele a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt felismerhető, de be is lehettek festve. A gép típusáról Chirke Jenő főhadnagy és Krúdy Ádám százados ellentmondó jelentést tett, ezzel lehetőséget kínálva a későbbi elméletek megalapozásához, amelyekhez az is hozzájárult, hogy a térségben aktív légi tevékenység folyt: azokban a napokban szovjet, román, német és ismeretlen gépek is berepültek a magyar légtérbe, mások visszafordultak a határról. Mindenesetre a fel nem robbant bombák eredete és a szovjet-német viszony alapján a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik vezérezredes szovjet gépekként azonosította a támadókat. A jelentéssel Werth Henrik és Bartha Károly honvédelmi miniszter felkereste Horthy Miklós kormányzót, Bárdossy László miniszterelnök minisztertanácsot hívott össze, s az egybehangzó döntés a diplomáciai kapcsolatok megszakítása volt a Szovjetunióval, és a hadiállapot bejelentése. Ezzel Magyarország a gyakorlatilag még ugyanazon évben világháborúvá szélesedő háború részesévé vált, szögezi le Szakály Sándor.
Kik bombázhattak?
Már 1942-ben megjelentek olyan hírek, hogy a Szovjetunióba menekült (cseh)szlovák repülősök „megtorló” akciója lehetett. A Felvidéki Újság és a Reggeli Magyarország a támadás első évfordulóján be is számolt arról, hogy egy Andrle Ondrij volt kassai rendőrből csehszlovák repülő altisztté, a Szovjetunióban tisztté előléptetett személy vezette a támadást. Ezt a magyar honvédség által megszállt Dnyepropetrovszkban mesélte egy magyar tisztnek egy orosz tanár, akinél ott lakott a támadás idején ez a Kassáról származó főhadnagy. Volt olyan nézet is, amely román provokációnak tartotta a támadást, de végül 1945 után a magyar publicisztikában és a történetírásban is tényként fogalmazódott meg, hogy a támadást németek követték el, egy másik variáció szerint németbarát magyar tisztek közös provokációja volt, így kényszerítve ki Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen. Ezt akkoriban, amikor a Horthy-korszak katonai és politikai vezetésének elítélése volt napirenden, nem lehetett megkérdőjelezni. 1979-ben Ránki György hadtörténész kockáztatta meg, hogy esetleg valóban szovjet gépek voltak, amelyekről véletlenül hullottak le a bombák.
Szakály Sándor a szovjet változatot fogadja el, mert egyrészt az akkori erőviszonyok alapján nem volt szükség provokációra, a német vezetés egyszerűen utasíthatta volna a magyarokat a hadba lépésre, de a dokumentumok alapján 1941 elején ez még nem került szóba. Maguk a tárgyi bizonyítékok, a bombák és a feliratok szovjet katonai gépekre utalnak. Viszont mindaddig, amíg a valamikori Szovjetunió levéltáraiból elő nem kerül olyan anyag, amelyből megállapítható, hogy véletlen, vagy tervszerű volt-e a támadás, és ha az utóbbi, akkor kinek és milyen érdeke állt mögötte, marad a kérdőjel.
Természetesen a kassai bombázás sokakat foglalkoztató rejtélyén kívül számos érdekes és fontos írás található a folyóiratban.
Hermann Róbert hadtörténész ezúttal nem Görgeiről ír, (az általa tisztelt hadvezér születésének 200. évfordulójáról a Magyar Nemzet Magazinban emlékezett meg) hanem Kossuth konföderációs koncepciójáról és az 1849-es magyar emigráció elképzeléseiről a nemzetiségek együttélésének újraszabályozásával kapcsolatban.
Az 1867-es kiegyezésig vezető rögös utat tekinti át Schwarzwölder Ádám, míg Ligeti Dávid az I. világháború legendás katonai vezetőjének, August von Mackensennek a pályáját vázolja fel. Magyar szempontból megjegyzendő, hogy ő győzte le a központi hatalmakat hátba támadó román hadsereget, biztosította a megszállt területek közigazgatását. A háború végén kétszázezer katonáját ki tudta menteni, önmagát azonban nem: a Nagyváradról érkező tábornagy vonatát Károlyi Mihály Ferencvárosnál megállíttatta, s az antant kívánságára őrizetbe vette.
Békésebb időkről szólnak a Magyar Tudományos Akadémia hajdani elnökeit bemutató cikkek. Köztük van a történelmi Sáros megyében született berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Albert, akit a tanulmány szerzője, Gali Máté „egy méltatlanul elfeledett kultúrpolitikus”-nak nevez. Történelmi időket és fordulókat átívelően 1905-től 1936-ig töltötte be az Akadémia elnöki tisztét. Előzőleg, 1903 és 1905 között, rövid kultuszminisztersége idején kezdődött meg a Zeneakadémia építése, befejeződött a jáki templom helyreállítása, új épületet kapott az Országos Színművészeti Akadémia, és sokat tett az országos népkönyvtárhálózat kiépítéséért is. Jelentős művészettörténeti és irodalmi tanulmányai, publicisztikai írásai mellett az iskolai testnevelésért, a sportegyesületekért, és az olimpiai mozgalomért kifejtett tevékenysége – politikai szereplése mellett – egy igen színes, sokoldalú személyiség képét adják. Ezekben a napokban éppen aktuális emlékeztetnünk arra, hogy 1930-ban Berzeviczy Albert az elsők között vehette át a Corvin-lánc kitüntetést.
Az MTA elnökeinek portrésorozatát Kodály Zoltánéval zárja a Rubicon. Rövid, 1946-49-ig tartó elnökségétől akkor vált meg, amikor a magyar tudományosság legfontosabb fórumának számító Akadémia autonómiája megszűnt, és a Magyar Dolgozók Pártjának nevezett kommunista párt fennhatósága alá került.
Ez azonban már abba korszakba visz, amelyre egy februári évforduló: február 25., a kommunizmus áldozatainak emléknapja és a folyóiratban Rácz János írása Kovács Bélának, a Független Kisgazdapárt főtitkárának letartóztatására hívja fel a figyelmet, valamint Szekér Nórának a tanulmánya az első koncepciós perre, amelyet a magyar közösség ellen indított a Katonapolitikai Osztály és az ÁVO.
A Rubicon februári számának utolsó írásában Kiss Dávid közelmúltunk rossz emlékű testülete, a rendszerváltáskor feloszlatott Munkásőrség történetét és „jeles” szereplőit idézi fel.
