Farsang utolsó napjaiban 142. alkalommal rendezte meg a Tejfalusi Önkéntes Tűzoltó Testület a tejfalusi dőrejárást, mely ezúttal is jó hangulatúra sikeredett. A zenészek által kísért télűző menet bejárta a városrész utcáit, és fogadta a lakosság adományait. Kárpát-medence-szerte több településen tartottak hasonló rendezvényeket, amelyek célja, hogy a maskarába öltözött résztvevők elűzzék a telet.
A dőrejárás a Felső-Csallóközben elterjedt farsangi népszokás. A dőre szó maga bolondozó férfit jelent a csallóközi tájszólásban. Bár az utóbbi években Csallóköz több falujában éledt újra a dőrejárás szokása, az elsősorban a Tejfalusi Önkéntes Tűzoltó Testülethez köthető, hiszen ez a szervezet vette át a több száz, sőt ezer éve tartó szokás szervezését 142 évvel ezelőtt és azóta megszakítás nélkül ápolja és szervezi azt. A falu lakossága pedig folyamatosan átörökíti a következő nemzedékekre, s ezt látva kapott kedvet több falu is ennek a kedves hagyománynak a felélesztésére. A dőrejárás így a mai napig megőrizte az évszázados hagyományokat, átmentve a magyarság ősi, mitikus hitvilágának néhány szereplőjét.
A dőrejárás egyébként a busójárás édestestvére, mely egykor az egész Kisalföldön ismert és elterjedt népszokás volt.
E népszokás nagy tudója és kutatója volt a tejfalusi Ozogány Ernő, aki tragikus hirtelenséggel hunyt el tavaly augusztusban. Ijesztő leírni, de így van: a Tejfaluról szóló, Tejfalu írásban és képben című monográfia bemutatója után a kötet írója, Ozogány Ernő, valamint a grafikai munkát végző Csető Péter pár nap különbséggel hunyt el.
Ozogány Ernő 1951. május 14-én született Budapesten, ahová annak idején telepítették őket, majd négy évvel később települtek vissza Csehszlovákiába, Tejfalura. A somorjai gimnáziumban érettségizett, majd Prágában szerzett hang- és képmérnöki diplomát 1975-ben. Több szakmai társaság tagja, tisztségviselője volt, 1991–1992-ben a Szlovák Közszolgálati Televízió felügyelőtanácsának, 1994–1995-ben pedig az Országos Rádió és Televízió Testület tagja volt. Tankönyveket és rádiójátékokat is fordított.
A vaskos, 360 oldalas kötet negyedik oldalán a következő olvasható:
„Nyomtattatott 2017-ben, az első tejfalusi Calendarium megjelenésének 380. évében.” Ezzel a mondattal kívánt tisztelegni a szerző Wechelius Zsigmond János előtt, aki az említett Calendariumot kiadta, és akit a Pálffy család hívott annak idején Tejfalura. Ez a tény is jelzi, hogy Somorja eme városrészében a könyvkiadás közel négy évszázados múltra tekint vissza.
Ozogány Ernő a Tejfaluról szóló monográfiában is szót ejt a dőrejárásról és igazi lokálpatriótaként ahol csak tehette, népszerűsítette azt, mivel nemcsak a falujára volt büszke, hanem erre a Kárpát-medencében olyannyira jellemző, de a Csallóközben sokáig csak Tejfalun gyakorolt télűző szokásra is.
E néphagyomány onnan eredeztethető, hogy őseink igyekeznek biztosítani az ősszel látszólag elhaló természet felélesztését, hogy ismét eljöjjön a tavasz. A bolondozó dőrék a természet erőihez fohászkodtak, áldozatokat mutattak be, hogy így biztosítsák túlélésüket, termékenységüket, szaporodásukat.
A dőrejárásra, mely az egyik legősibb fennmaradt népi mítoszjátékaink egyike, hosszú évszázadokon keresztül húshagyókedden került sor, mivel éjfélkor kezdődött a böjti időszak. A XX. század elején áttették farsangvasárnapra, mostanában pedig már farsang szombatján rendezik meg. A játék ősi voltát mutatja, hogy a meneten a mai napig csak férfiak vehetnek rész, ők öltöznek be mindenféle furcsa ruhába, és természetesen a női szerepeket is ők alakítják.
(netfolk.blog.hu/samorin.sk/Felvidék.ma)
