A Prágai Magyar Hírlap 1922. október 1-i számában bukkantunk az alábbi érdekes történetre. Gálszécs 1928-ig volt járási székhely, de az akkori kormány Tőketerebest favorizálta. Ámde, abban az időben is voltak kijárók, ügyeskedők, akik a más bajából igyekeztek hasznot húzni.
A kor sajtóját olvasva gyakran szembesülünk hasonló történetekkel, amikor valaki a kapcsolataira hivatkozva próbált előnyökhöz jutni, amint azt a tudósítás címe is sejteti.
Milan Hodža /vagy, mint a címben írják Hodzsa Milán/ későbbi miniszterelnök, már a Monarchiában parlamenti képviselő volt, 1919/1920-ban egyesítési miniszter. Alakja egy külön írást is megérdemelne, mert sokak véleménye szerint ő volt a 20. század legnagyobb szlovák politikusa. Ekkor az Agrárpárt elnöke volt:
„Hodzsa Milán nevével akarnak zsarolni. Szélhámosság vagy politikai trükk.
Gálszécs, szeptember 30.
(Saját tudósítónktól.)
Ismeretes, hogy a kormány már régebben elhatározta, hogy a járási hivatalokat Gálszécsről Tőketerebesre helyezi át. A halálraítélt Gálszécs megpróbálta a kormányt álláspontjának megváltoztatására rábírni, deputációkat és memorandumokat küldött Pozsonyba és Prágába, aminek eredménye az lett, hogy a terv nyugvópontra jutott. A kormány is belátta, hogy Tőketerebes nem rendelkezik azokkal az előfeltételekkel, hogy járásszékhely legyen.
Ebből kifolyóan versengés indult meg a két község között és — mint ilyen alkalmakkor történni szokott — megjelentek a sápkeresők is. A minap az egyik gálszécsi takarékpénztárba négy jól öltözött fiatalember állított be. Bemutatkoztak az igazgatónak és az egyik, egy köpcös úr — aki magát a kelet-szlovenszkói klub titkárának mondotta —, előadta, hogy Gálszécs megmarad járásszékhelynek. Ezt ők vívták ki és ezért jutalmat jöttek felvenni. Az igazgató zavarba jött és
kérdezte:
— Hogy jövők én ahhoz, hogy jutalmat osztogassak?
Nem jött azonban zavarba a köpcös úr. Levelet vett elő és átnyújtotta az igazgatónak. A levél szövege a következő volt:
„Ajánlom ezen levél átadóját az urak figyelmébe. Miután nagyon sokat fáradozott azon, hogy Gálszécsen a hivatalok megmaradjanak, illő díjazásra számít.“ A levélre Hodzsa Milán bélyegzője volt ráütve és tintával alá volt Írva, hogy a Rolnicka-párt elnöke.
A bankigazgató ekkor megkérdezte:
— Tulajdonképpen mennyit is óhajtanak az urak? — ötvenezer koronát kívánunk — volt a válasz. — Ennek az összegnek pedig hét órára meg kell lennie — most hat óra van —, miután reggel Pozsonyba utazunk tovább tanácskozni — De uraim — válaszolt zavarban az igazgató —, ha csakugyan igaz, ami ebben a levélben van, akkor hálával tartozunk önöknek. De hát hol vegyek én az urak részére ötvenezer koronát? — Tudja mit — szólt erre rövid várakozás után a titkár —, adjon tízezer korona előleget, a többi pénzre pedig várni fogok. — Annyit se adhatok — felelte a türelmét vesztett igazgató. Na megálljanak — tört ki erre a titkár —, hisz ez egy immorális város! Ahogy megcsináltuk a dolgot, úgy vissza fogjuk csinálni. Ezzel a kijelentéssel a négy úr dühösen távozott a takarékpénztár helyiségeiből. Most csak az a kérdés, hogy a négy úr szélhámos volt-e, vagy tényleg a Rolnicka-párt megbízottai. Ez az, amire feleletet várunk.”
Eddig a Prágai Magyar Hírlap tudósítása, amihez mi se tehetünk hozzá semmit. Ma ezt úgy mondanák egy bűnügyi tudósításban, hogy befolyással való üzérkedés.
Befejezésül, talán csak annyit, hogy nincs új a Nap alatt.
