A 21. század a nyelvek kihalásának évszázada, ezért is szükséges, hogy egy ilyen kiemelt nappal emlékeztessünk az anyanyelv fontosságára, megtartó erejére. Az Anyanyelvápolók Szövetsége a „nemzetgyógyító” lelkészköltőnek, a költőtriász – Petőfi és Arany után – harmadik tagjának szentelte ünnepi ülését.
A Petőfi Irodalmi Múzeum zsúfolásig megtelt dísztermében Juhász Judit, a Szövetség elnökének köszöntője után először a közönség néma felállással fejezte ki tiszteletét a néhány napja elhunyt tudós nyelvápoló, Wacha Imre emléke előtt, majd Juhász Judit a nap jelentőségéről szólva utalt arra, hogy tavaly Arany Jánosnak szentelték az ünnepet, és a Magyar Nyelv Hetének eseménysorozatával tíz anyaországi városba, valamint Királyhelmecre és Nagyváradra látogattak el. S jóllehet tavaly az Arany János év elhomályosította a szintén 200 éve született Tompa Mihály személyét és munkásságát, de idén halálának 150. évfordulója is alkalmat kínál az emlékezésre.
Az ülés műsorát fiatalok kezdték: Bartók Béla hegedű-duóiból adott elő két zeneakadémiai növendék Gaál Eszter és Júlia, majd a 9 éves Hornyák Marek személyében már Tompa Mihály szülőföldje, a Felvidék jelent meg. A Buzitáról érkezett IV.osztályos tanulótól Tompa: A Költő című versét hallhattuk.
A kisdiák után egy professzor emeritus: Kiss Jenő akadémikus „Az anyanyelv – és ami mögötte van” című előadásában néhány olyan tényre hívta fel a figyelmet, amely szinte magától értetődő, mégsem tudatosul bennünk eléggé. Maga az anyanyelv fogalma: az a nyelv, amelyet születése után elsőként elsajátít a gyerek, amellyel birtokba veszi a világot. Ha serdülőkorig rögzül ez a nyelv, később már csak szándékosan lehet elfelejteni. De másik nyelv is csak ebben a korai életszakaszban sajátítható el anyanyelvi szinten. A nyelv szókészlete megkövesült művelődéstörténet, társadalmi szimbólumhordozó, esztétikum, összetartó erő. Márai szavaival: „Egy otthon van: az anyanyelv”. Ugyanakkor az a sokat idézett mondat, hogy „nyelvében él a nemzet”, csak korlátozottan igaz a professzor szerint, mert Liszt Ferenc franciául tett hitet magyarsága mellett, míg napjainkban, a Kárpát-medencében sokan őrzik úgy magyar anyanyelvüket, hogy közben sajnos identitást váltottak. Kiss Jenő idézte a bon mot-t, miszerint a magyarokat széthúzásuk tartja össze. De bármekkorák lehetnek a politikai, felekezeti, anyagi, vérmérsékleti különbségek, egyetlen, amiben fenntartások nélkül egymásra lelhetünk: a magyar nyelv.
Tompa Mihály nyelvművészetét egy sajátos szempontból elemezte Fráter Zoltán az ELTE docense: A szavak festője címet adta előadásának, mert szerinte nincs költőnk, aki annyira képekben gondolkodna, mint Tompa. Minden hangulatát képekkel fejezi ki, akár borús, akár elégikus, olykor dacos érzéseket hordoz egy-egy vers, de megfigyelhető az idő múlásával, hogy sokasodnak az őszi, majd a téli képek. Jóllehet az irodalomtörténet besorolja Tompa Mihályt a nép-nemzeti irányzat képviselői közé, de Fráter Zoltán korai impresszionistának tartja, akinek korszerű értékelésével még adósak vagyunk, nehogy – az ő szavaival – „oldott kéveként szóródjanak szét” ránk hagyott értékei.
B. Kovács István „gömörológus”, főszerkesztő előadása meggyőzhette a hallgatóságot, hogy Tompa Mihály szülőföldjén számosan vannak, akik ezeket az értékeket kévébe kötik, bizonyíték rá a „Lant és Biblia” című breviárium, amellyel kapcsolatban sokak érdemét méltatta, de szerényen nem említette, hogy ő volt a kezdeményezője és a kötet szerkesztője. Neheztelését azonban nem hallgatta el amiatt, hogy jobbára csak szülőföldjén emlékeztek meg a 200. évfordulóról, kivétel volt Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása, ami kicsit enyhített hiányérzetükön.
A Lant és Biblia igyekezett sokoldalúan bemutatni Tompa Mihályt a költőt, a papot és az embert. Külön fejezet foglalkozik a költői triásszal, külön fejezet Arany János és Tompa Mihály levelezésével.
Tanulságos az is, hogy miként változott a kortársak és az utódok ítélete a költőről. Bár B. Kovács István szégyenletesnek tartja, hogy Tompa költészete nem része a NAT-nak, de bízik abban, hogy a nagy emberek túlélik az időt és világítanak az utókornak.
A Tompa emlékszobrok és emléktáblák hányatott sorsáról hosszan, vetített képekkel illusztrálva beszélt a gömörológus. Két helység neve és képe fordult elő a leggyakrabban: Rimaszombaté, ahol született Tompa Mihály és Hanváé, ahol élete véget ért. A szobrok és emléktáblák szomorú krónikáját az impérium-váltás, a 2. világháború és legfőképpen a beneši, majd az azt követő, nacionalista türelmetlenségben csak alig enyhülő évek írták. De az anyaország sem jeleskedett, mert Susa község, amely 1922-ben kiharcolt népszavazás révén került vissza Magyarországhoz, Tompa Mihály életében is szerepet játszott: 1850-ben itt vendégeskedett, és egy szilfa árnyékában itt írta meg a Gólyához című versét. Erről az 1930-as években táblával emlékeztek meg, de az 50-es években kivágták a fát, a táblát azonban szerencsére megmentették.
Viszont Gömörszőlősön, amely Magyarország egyetlen olyan települése, amely nevében a történelmi Gömör megyére emlékeztet 1959-ben alakult meg a Tompa Mihály emlékbizottság a költő hagyatékának felkutatására. Néhány évvel később Rimaszombatban a Csemadok alakította meg a Tompa Mihály Klubot, és ezektől az évektől már szélesedett a költő emlékének ápolása. B. Kovács István 15 éves diákként élte át azt a felemelő napot, amikor 1968-ban Hanván, Tompa halálának centenáriumán két ország magyarsága tartott ünnepséget, amelynek pillanatait – kiemelve Czine Mihály híres beszédét – Dobos László és Kabdebó Lóránt írásaiból idézte.
Legfontosabbnak azonban azt tartja, hogy Tompa Mihály nevét viseli az az országos vers- és prózamondó verseny, amelyet idén huszonhetedik alkalommal rendeznek meg.
