Huszonöt évvel ezelőtt a szétválást megelőző időkben nagy volt az önsajnálat amiatt, hogy a szétválással elveszítjük a csehek oltalmát.
Valami igazság volt ugyan az ilyen aggályokban, csak azt felejtették el az aggodalmaskodók, hogy a csehekben a szlovák szélsőségek féken tartása mellett „elveszítünk” egynémely olyan csehekre jellemző, ám a csehszlovákiai magyarokra igen kedvezőtlen hatást gyakorló tulajdonságot is, ami az elválási egyenleget – már ami annak veszélyességét illeti – igencsak a nulla érték felé billenti. Ezekből elég csupán azt a mentalitást felidézni, ami akkor nyilvánult meg szembeötlően, amikor a Beneš elvtárs és elvbarátai telehazudták a világot a nemzetiségi határvonalakat illetően a Csehszlovákia létrejöttét megelőző időkben.
Természetesen érvényes, hogy a vesztes érje be azzal, amit a győztesek rá kiszabtak, ám az is egy örök igazság, hogy aki döntéseiben egyszer elveszíti a mértéket, arról mindent lehet feltételezni, ám sosem lehet ráhúzni az igazságosság köpenyét, sőt talán még a papucsát sem. Eltöltöttem pár évet a csehek fővárosában, a nagy tekintélyűnek tisztelt Prágájukban, ám csalódásom az ott-tartózkodásom idejével arányosan nőttön nőtt, mert egyre jobban beleláttam a demokrácia alapkövét jelentő választópolgárok lelki világának homályos zugaiba, ahol jó pár esetben a beneši hülyeség mértékét messze meghaladó sötétséget tapasztaltam, nemcsak a szerény műveltségűek táborában, hanem az egyetemeket látogatók körében is.
Bár szociológiai felméréseket nem végeztem arra vonatkozóan, hogy a sötétség mértéke melyik táborban nagyobb, vagy veszélyesebb, már abbéli veszélyességét tekintve, ami az édesapám és nagyapám háborús bűnösségének megítélését illetően elkövetett nemzeti hülyeséget illeti, ám azóta nincsenek illúzióim, amióta engem és magyar származásomat jól ismerő évfolyamtársaim, sőt egy-két tanárom is, műveletlen pusztai rablók leszármazottjának könyveltek el a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül pusztán azért, mert volt bátorságom feltenni nekik a kérdést, hogy például nagyapám, aki a búcsi határból a háború idején szinte ki sem tette a lábát, hogyan és milyen tetteivel követte el a háborús bűnösséget, mert a szántás-vetést és a jószágról való gondoskodást lehet sokféleképpen minősíteni, ám szívesen meghallgatnám azt a háborús bűnösséget kimondó ítéletindoklást, amelyben a tisztelt bíró kifejtené, hogy az eke milyen módon vált fegyverré. Erre a feltett kérdésemre válaszként azt kaptam, hogy nagyapám minden földművelő tevékenységéből származó terményével a háború katonáit támogatta.
Azt már nem is mertem megkérdezni nagy tudományú csoporttársaimtól, sőt némely tanáromtól sem, hogy olyasmiről hallottak-e már, hogy a fennálló hatalom mögött bizonyos arányban állnak támogatók és ellenzéki választók/állampolgárok, így aztán a háborús bűnösséget illetően is minimális elvárás volna hitelt érdemlően bizonyítani, hogy az illető magyar nemzetiségű polgár annak idején a Magyarországot a háborúban vesztes oldalra kormányzó hatalom oldalán állva támogatta szántás-vetésével, vagy más lehetősége nem lévén végezte a fennmaradásához feltétlenül szükséges teendőit. Sőt nagyapámék erre még ráfejeltek azzal is, hogy Eötvös-kollégista fiuknak köszönhetően a Horthyt követő legsötétebb időszakban még néhány üldözött ellenzéki vezetőt is támogattak és bújtattak ekéjük mögött és széna- és szalmakazlaik rejtekében. Mindez a nagy magyarbarát csehek körében egy kézlegyintéssel elintézhető semmiség volt, majd büszkén indultak a nagy szláv összefogást pozitívumként megítélő dáridóikra, amiből én természetesen szívesen kimaradoztam.
Ilyen élettapasztalataimnak köszönhetően csöppet sem tartom jó ötletnek a csehekkel és szlovákokkal felvállalt közösséget, mert ezen nemzetek állampolgárait olyan politikai pártok irányítják, amelyek tagjai semmit sem okultak Beneš és követői eltévelyedettségéből és az első próbánál áruba fogják bocsátani az Orbán Viktor, vagy bárki más, a magyar nemzeti érdekek mentén bátran kiálló vezető barátságát és támogatását. Ne legyen igazam!
A fentieknek az ad igazán súlyt, hogy a mai cseh és szlovák hatalmi elit ellenpólusa semmivel sem különb az uralkodóknál ebben a tekintetben.
