Idén márciusban vette át Balog Zoltán minisztertől a Martin György-díjat, és április 29-én a Magyar Táncművészek Szövetsége a tánc világnapja alkalmával tüntette ki Takács Andrást a Táncművészetért díjjal, amelyet a Művészetek Palotájában rendezett gálaműsor keretében vett át.
A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, Takács András többek közt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Életfa-díjának (1994), a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjének (2001), a Pro Probitate – Helytállásért díjnak (2006), a Csemadok Életmű Díjnak (2009), a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének (2011), a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Díjának (2013) is tulajdonosa. A újonnan kitüntetettel beszélgettünk szakmai életútjáról, tevékenységéről, aki ez alkalommal huszadik elismerését vette át.
Nem szokott doktori titulusával, sikereivel dicsekedni. Legtöbben csak Takiként, mi fiatalabbak Bandi bácsiként ismerjük. Milyen tanulmányokat folytatott? Milyenek voltak a diákévei?
Alap- és középiskoláimat Lekenyében, Rozsnyón (1936-1944), majd 1947-1950-ben Miskolcon, a zöldhatáron átszökdösve jártam. 1950 őszétől Komáromban folytattam, de politikai okokból kénytelen voltam megszakítani, így Pozsonyban a Magyar Tanítási Nyelvű Pedagógiai Gimnázium esti tagozatán érettségiztem 1952-ben.1965-ben Nyitrán, a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán levelező hallgatóként magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem, és 1986-ban ugyanott doktoráltam.
Már diákévei alatt összeforrt az élete a tánccal?
Igen. 1950-ben hazajöttünk Magyarországról, tovább már nem fogadhatták a középiskolás diákokat, mivel Szlovákiában is megnyíltak a magyar iskolák. A komáromi gimnáziumban folytattam tanulmányaimat és akkor alakítottam meg Felvidéken az első magyar amatőr néptáncegyüttest, amely 1952-ben már országos díjat nyert.
A Magyar Táncművészek Szövetsége a tánc világnapján Paedr. Dr. Takács András Martin György-, Életfa-, és Csemadok Életmű-díjas, Magyar Művészeti Akadémia népművészeti-díjas
koreográfus, néptáncgyűjtő. szakíró részére a Táncművészetért díjat adományozta (Fotó: Mihály László/Magyar Táncművészek Szövetsége)
A mai húszéveseknek nem a néptánccsoportok megalakításán jár az eszük. Önnél honnan jött a késztetés, ráadásul olyan korban, amikor a Beneš-dekrétumok sújtották magyarjaink lelkét?
1951. december 1-jén léptem be a Csemadok titkárságára, mint néptáncos szakember, és az ennek keretében kapott feladatok igényelték azt, hogy néprajzi gyűjtést is végezzünk. A Csemadok akkoriban építette ki a hálózatát, születtek meg a különböző kulturális csoportok, többek között énekkarok, tánckarok, ének- és tánccsoportok, amelyeknek műsort kellett biztosítani. Hogy a hazai hagyományokat ápolhassák, először gyűjteni kellett azt, mert nem volt ránk hagyva ezen a téren semmi. A Csemadok ezekre a csoportokra támaszkodott, így mozgósította a fiatalságot is. Tehát abban az időben egyszerre jött, és összefüggött a gyűjtés, a tánccsoport megalakítása, meg a gyűjtött hagyományos tánc- és dalanyag publikálása, továbbadása.
Az amatőr táncolásból mikor és hogyan vált szakmabelivé?
1950-ben két és fél hónapot töltöttem Komáromban, mint gimnazista, de utána ott kellett hagynom az iskolát. Ezt követően kerültem a Szlovák Állami Népművészeti Együttesbe, ahol hivatásos táncosként töltöttem el egy évet. Ez volt lényegében a hivatásos időszakom. 1953-ban Ág Tiborral és Béres Józseffel a Csemadok égisze alatt megalakítottuk a hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest (NÉPES), melyben a tánckar művészeti vezetője és koreográfusa lettem. A NÉPES 1954. április 25-én Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban megtartotta ősbemutató előadását. Sajnos az együttest mintegy száz, nagy tömegeket mozgósító sikeres előadása után a Kultúrügyi Megbízotti Testület adminisztratív úton 1955. március 31-vel megszüntette.
Elhangzott Komárom, Pozsony és a Csemadok neve, amelyek összefonódtak életével és a lehetőségeket biztosították. Ha szülőföldjén, Sajótibában marad, vajon hasonlóan alakulhatott volna az élete? Akkoriban Gömörben is voltak lehetőségek?
Olyan volt a sorsom, hogy a Beneš-dekrétumok elűztek szülőfalumból, ha magyarul akartam tanulni. Ez a „száműzés” négy évig tartott, amit Miskolcon töltöttem. Ezután Komárom került sorra, az ottani magyar gimnáziumban kezdtem a harmadik évfolyamot. Közben jöttek a különböző káderezések, és ezek eredménye. Szüleim aránylag jómódú gazdaemberek voltak, és ez abban az időben bűn volt.
Életútja egy felső-gömöri kis magyar faluból, Sajótibából (Lekenye) indult, amely községnek 2009-től díszpolgára (fotó: Takács András/Felvidék.ma)
Miért ragaszkodott ennyire a magyar nyelven való tanuláshoz? Kortársai önnel tartottak vagy otthon maradtak és inkább nem tanultak, esetleg a szlovák nyelvű oktatást választották?
Aki idehaza tanulni akart, az csak szlovákul tanulhatott. A Rozsnyói járásból van egy kedves barátom, Szőllős Sándor. Együtt jártunk polgáriba, ezért is említem a nevét. Többek között a vele folytatott beszélgetésekből is tudom, hogy amikor 1945 májusában újra behívták őket az iskolába, a magyar gyerekek számára a tanítás pofozással kezdődött. Büntetést kaptak minden magyar szóért, még az udvaron is. Tehát nemcsak az iskolában szűnt meg a tanítás nyelve, hanem egyáltalán egy betiltott állapotba került a magyar nyelv.
Én, mint gömöri, magyarul beszélő és magyarságomhoz ragaszkodó – családom, falum esetében ugyanezt tudom mondani – kerestem a lehetőséget. Ez a lehetőség több száz és száz, hozzám hasonló sorsú diáktársammal Magyarországra vezetett. Négy iskolaéven keresztül szökve jártam a zöldhatáron át. Magyarnak születtem, és így akartam kiteljesedni.
A táncolásban, a tánc szeretetében, művelésében azért a gyökerek is segítették? Tehát itthonról vitte magával?
Ahogy mondani szokás, a zsigereimben volt. Bár sokkal később került rá sor, és ha családon belül nem is, de egyik nagybátyám, Takács Imre volt az egyik tanítómesterem. Ő vezetett be a vasvári tánc kultúrájába is. Lekenyében is táncolták ezt többen.
Takács Imre (fotó: Takács András archívuma)
Az első sikerek és későbbi tevékenysége egész életében végigkísérik. A szlovákiai magyar néptáncmozgalom elindítója, negyven éven keresztüli szervezője, a felvidéki magyar néptáncgyűjtés megalapozója, az Ifjú Szívek szervezője és még igazgatója is, a táncházmozgalom felkarolója, de még sorolhatnánk. Honnan ez az elkötelezettség? Manapság divat a „kiégtem a munkámban” kifogás. Ön miért nem égett ki ennyi év alatt?
Mérhetetlenül szeretem a kultúránknak ezt a töredékét, ez vezetett mindig. A munkám általában eredményes időszakokkal kecsegtetett. Néptánccsoport-alapítással kezdtem, majd néptáncgyűjtéssel folytattam, utána ezeknek az anyagoknak a könyvben, illetve kiadványokban való megjelentetésével végül elértünk oda is, hogy mindezt nyilvánosság elé tudtuk tárni. Így született meg többek között a Csemadok sokszínű kulturális tevékenységének bemutatására az országos kulturális ünnepély gombaszögi helyszínnel, valamint a hagyományos tánc-, zenei, dal- és népszokáshagyomány reprezentálására az országos népművészeti fesztivál Zselízen. Mindkettő napjainkig létezik. Hihetetlen nagy élmény, amikor valaki rendezőként feláll a színpadra és azt látja, hogy 10-20-30 ezer ember kíváncsi arra, hogy mi történik a színpadon.
A szakmából ki mindenkivel hozta össze a sors? Kit említene, akire az utókor a mai napig elismeréssel tekint?
A hazaiak közül Ág Tiborral indultunk. Tibor a zenei élet területén jeleskedett, én a tánc és tánckultúra területén. Ő életem során lényegében mindig végigkísért. Hol ő, hol én szerveztem meg a gyűjtést. Próbáltunk magunknak társakat nevelni, és sikerült is.
Nagyon jó kollégám volt Hemerka Olga, később a fiatalabbak közül Méry Margit, Quittner János, Czingel László, meg a megszállott csoportvezető koreográfusok.
Amikor a háború után Csehszlovákia és Magyarország között megenyhült a viszony, és lehetővé vált kapcsolatokat létrehozni Magyarországon is, az első utam a Magyar Állami Népi Együtteshez, Rábai Miklós és Molnár István koreográfusokhoz, illetve a Magyarországi Népművészeti Intézethez vezetett. Társakat kerestem, és találtam is. Kiváló társam lett dr. Kaposi Edit, Vass Lajos felesége, a Magyarországi Népművészeti Intézet néptáncos szakelőadója. Felvidéki gyökerekkel rendelkezett, és mindig szívesen volt segítségünkre.
Később a gyűjtői munkában dr. Martin György, felesége, Borbély Jolán és Pesovár Ernő lettek a legfontosabb társaim, akik lényegében tökéletesen bevezettek a szakmába, s nevük ma már Európa-szerte, illetve világszerte e területen az elsők között szerepel. Tőlük és kollégáiktól tanultam.
1956-ban egy háromhetes tanfolyamon vettem részt Budapesten, ahol az akkor induló későbbi nagy koreográfusok záróvizsgáit tartották. Így lett barátom Novák Ferenc, Orsovszky István, és sorolhatnám. Kapcsolataimat hozzájuk hasonló emberek közt erősítettem és kerestem új barátokat.
A borzovai (Szádvárborsa) hagyományőrző táncosok Zselízen, a
fesztiválon. (Fotó: Takács András/Felvidék.ma)
Államhatáron kívülre kerültünk. Kárpát-medence szerte is vezettek útjai a néptánc kapcsán?
Igen. Erdélybe is jártam. Itthon jelentős ismeretséggel bírtam a szlovák, a morva és cseh országrészekben is. Különböző országos fesztiválokkor igyekeztem mindenütt jelen lenni. Az 50-es, 60-as években ezek a találkozók nemcsak táncból álltak, hanem különböző konferenciák és szakmai továbbképzések is kapcsolódtak hozzájuk. Ezekre a szellemi fejlődést biztosító összejövetelekre is igyekeztem eljutni, ott is tanulni és terjeszteni a magyar kultúrát.
Amikor Magyarországon megerősödött a táncmozgalom, különböző ágazatai jöttek létre, és évente voltak az országos jellegű néptáncantológiák, mindig igyekeztem legalább egy-két autóbusznyi itteni táncvezetőt – magyart, szlovákot egyaránt – elvinni, hogy lássák azt a néptáncgyűjtési, koreográfiai alkotói előrehaladást, azokat a fejlődési irányzatokat, melyeket próbáltunk áthozni Szlovákiába is.
Ma Szlovákiában is olyan terjedelmes magyar néprajzi, tánc- és dalgyűjtéssel bírunk, hogy meg tudjuk határozni a jellegzetes tájegységeinket. Például: mi jellemző Felső-Gömörre, mit jelent a vasvári megnevezés a zenében, az énekben, a táncban, de a további területekről is tudjuk, milyen értékeket rejtenek.
Amikor ezerkilencszázötvenben indultunk, nem volt a tánc területén semmi. Igaz, ének- és zenegyűjtést Bartók Béla, Kodály Zoltán, Manga János már folytatott előttünk, de táncok nem voltak felgyűjtve. Ma már ismerjük, hol mi található a Felvidéken. Ez a gyűjtött anyag pedig nagyobb részben a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetébe került elhelyezésre. Így és azáltal, hogy számtalan művet alkottak belőlük, ez a hagyománykincs is újból szerves és egységes részévé vált a magyar néphagyomány-kultúrának.
Mit üzen az utókornak?
Hitvallásom, hogy a nép, nemzet, nemzetiség, etnikum fennmaradásának egyik feltétele újból és újból visszatérni a népi hagyományok megannyi emberöltő alatt felhalmozott kincséhez, a kimeríthetetlen ősforráshoz, abban megmártózni, belőle újra és újra erőt meríteni, valamint állandóan frissíteni, gazdagítani, gyarapítani azt.
A mai verbunk-káplár ifj. Mezei Sándor és Takács András, Kecskemét, 2013.7.21.
Hasonlóképpen vallom, hogy családi vonatkozásban hűségesnek kell maradni a nemzethez. Feleségemmel, a pozsonypüspöki Szabó Klárával együtt, aki a munkámban is mindig társam volt, két gyermekünket magyarságtudatuk fejlesztésére és megőrzésére neveltük. Alapiskoláikat magyar tanintézetekben végezték. Mindketten munkájukban is, és saját gyerekeiknél is – öt unokám közül alapfokon mindannyian magyar alapiskolai intézményt látogattak, látogatnak – gondosan ügyelnek a magyar nemzeti tudatuk megtartására.
Köszönöm a beszélgetést.
