Elsősorban a zenei világ számára jelenthet szenzációt, de a kortörténet iránt érdeklődőknek is csemege lehet a Budapesten felbukkant hagyaték a Trencsén vármegyei Rajecen a 18. század közepén a Pazsiczky család által alapított orgonaépítő műhelyről.
A négy nemzedék munkájáról szóló album a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoportja és a Magyar Egyházzenei Társaság kiadásában jelent meg. Szerzői: Enyedi Pál, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei tanszékének tanára és Hock Bertalan orgonaművész. Tőlük érdeklődtünk a különös sorsú hagyaték történetéről.
H.B.: Van egy orgona Pusztaszabolcson egy 1942-ben épült templomban, ez az ország legnagyobb, eredeti barokk orgonájának minősül. Amikor restauráltuk ‒ tizennégy éve lett kész ‒, fogalmunk sem volt, honnan származik, és mikor, ki épített a szekrényébe egy későbbi részt. Szétbontottuk, és találtunk benne egy levelet, amelyet csupán tömítésnek alkalmaztak. Címzett és feladó nem volt rajta, szlovákul írták, méghozzá régi szlovák nyelven. Erről már tudtuk, hogy merre keresgéljünk az eredete után. Pali barátom gyanakodott a homlokzati részből az orgonaépítő műhelyre is.
E.P.: Jól ismerjük azt a régi szlovák orgonákról szóló könyvet, amit Pozsonyban Karl Wurm és Gergelyi Otmar 1982-ben adott ki. Egy külön fejezetet szenteltek benne a Pazsiczky családnak. Sok fényképet is közöltek, s a különböző orgonahomlokzatok alapján meg lehetett állapítani, hogy a pusztaszabolcsi orgonába beépített rész nagyon hasonlít a Pazsiczky-féle műhely orgonáira.
H.B.: Pozsonyban Maier professzor hívta fel a figyelmünket a nagyszombati Katolicke Noviny egyházi lapban az 1800-as évek végén közölt cikkre, amely a Pazsiczkyakkal foglalkozott, s ebből derült ki, hogy az esztergomi Szent Anna ferences templomba nyolcregiszteres orgonát építettek. A pusztaszabolcsi hangszer további restaurálásánál a belsejében egy másodlagosan felhasznált részen találtunk egy olyan feliratot, hogy S.Anna ora pro nobis!
E.P.: Összeállt tehát a kép, hogy hol állt korábban az orgona, mivel bővítette Pazsiczky, és hogy onnan került Pusztaszabolcsra. Ez egy szlovák család volt, amely fűrészmalmot működtetett, és közben foglalkozott asztalossággal is. Az egyiküknek kedve támadt orgonát építeni, tehetséges is volt, s ami akkoriban általánosnak mondható, dokumentumok is igazolják: az első nemzedék még naturalista, tehát természetes művész volt, aki önállóan, maga tanulta meg a mesterséget. A második már egy orgonaépítő műhelyben kapta a képzést, s követte még két nemzedék, mert idővel özönlöttek hozzájuk a megrendelések. Már az első tíz-tizenöt évben évi harminc regiszter körül állítottak elő, ami annyit jelentett, hogy három-négy orgonát legyártottak évente. A 19. század végéig közel kétszáz hangszer került ki a műhelyükből.
Nyilván más orgona is került tőlük Magyarországra…
H.B.: Igen, az esztergomi vízivárosi templomba, a német iskolába egy kisebbet, a szobi templomba pedig egy nagy kétmanuálos orgonát építettek, került még Hontra is, de az már nincs meg, és persze a mai Szlovákia területén számos templomba.
Mondhatjuk, hogy az orgonaépítés szlovák mesterség volt a történelmi Magyarországon?
E.P.: Tudni kell, hogy ezen a területen alapvetően német jellegű orgonákat építettek. Természetesen voltak itáliai hatások, a 19. században francia is, de a német jelleg dominanciája nemcsak a stílust jelentette, hanem azt is, hogy a mesterek többsége német eredetű volt, hiszen a városi polgáriasult réteg nagy százalékát ők tették ki. Mellettük voltak szlovák orgonaépítők, lengyelek, osztrákok és magyarok is.
Másképp szól egy német orgona mint egy francia?
H.B.: Másképp. A németen belül van északnémet, délnémet, ezek hangzása a laikus számára annyira már nem különböztethető meg. Természetesen ez a barokk orgonákra vonatkozik, ma már mindenféle stílus létezik és keveredik, a mai nagy orgonák már mindent tudnak.
Az orgonaépítésen kívül mit árul el a hagyaték a Pazsiczky családról?
H.B.: Az utolsó nemzedékek tagjai már nemcsak orgonaépítéssel foglalkoztak, hanem városi tisztségeket is viseltek: bíró, polgármester is volt köztük. Anyanyelvük szlovák volt, de magyarul éppen olyan jól tudtak, németül is, ezt üzleti levelezésük mutatja, sőt, annak jelentős része latinul történt.
E.P.: Azt kell elképzelnünk, hogy az 1880-as években a szlovák anyanyelvű orgonaépítő a szlovák anyanyelvű plébánossal magas szintű latin levelezést folytatott.
H.B.: Ezekre az írásos emlékekre sokáig nem számíthattunk. Az esztergomi ferences templom levéltárát, könyvtárát az 1950-es években teherautóra pakolták, és ismeretlen helyre vitték. Az említett Katolicke Noviny cikke megemlíti, hogy van egy műjegyzék, amit az orgonaépítők vezettek, de ennek is nyoma veszett. Amikor a pusztaszabolcsi orgona restaurálása befejeződött, a felszentelésről és a hangszer történetéről a pusztaszabolcsi plébánia honlapja is tudósított, és hozzátette, hogy a család kihalt. Egyszer csak valaki felhívott: „Nem haltunk ki, itt lakunk Budapesten!” Felkerestem azonnal Pazsiczky urat, aki megmutatta az összes dokumentumot, s ez olyan volt nekem, mint egy régésznek a fáraók kincse. Megvolt a műjegyzék is, amit ő másolt le saját kezűleg mielőtt beadta, mi mennyibe került, hol kaptak engedményt, mivel fizettek, deszkával például, nagyon pontos és részletes jegyzék, hozzá 50 eredeti orgonahomlokzati tollrajz, amelyet megrendelőiknek ajánlottak.
A család a 19. század végéig épített orgonákat. Mi történt velük azután?
E.P.: Az utolsó két nemzedék már mérnök volt, Pazsiczky Sándor, aki Kaposvárt települt le, festőművész, rajz- és természetrajztanár volt, valamint lepidopterológus, vagyis lepkész, akinek tudományos munkái jelentek meg. Bátyja jogász volt és amatőr lepkész, ő sajnos 1919-ben meghalt, amikor a front kialakult a Duna mellett. Feltehetőleg lelőtték, a Dunából halászták ki a holttestét 1919 áprilisában. Akkor akart átköltözni Kaposvárra.
Az önök könyve háromnyelvű: szlovák, német és magyar, és az említett dokumentumok mellett a gyönyörű homlokzati rajzokat is közli.
E.P.: Ez egy szlovák orgonaépítő család volt, munkásságuk a szlovák kultúrához legalább annyira hozzátartozik, mint a miénkhez, ezért az elemi tisztesség is – nemcsak az üzleti érzék ‒ azt kívánja, hogy legyen a könyvben egy bőséges szlovák nyelvű ismertetés; a német egyrészt a hajdanvolt cipszerekre tekintettel került bele, másrészt, hogy legyen benne egy olyan nyelv, amelyet a nemzetközi közönség is megért.
Ez voltaképpen magától értetődik, de jó lenne, ha ez másutt is mindig így történne, vagyis a közös történelem, közös múlt értékeinek bemutatása – akár könyvben, akár csak egy helyi tájékoztató füzet esetében – az ott született nemzeti kisebbségek nyelvén is megjelenne.
