Az apáink idején még nemes kócsagként is emlegetett hófehér, kecses gázlómadár, a nagy kócsag (Ardea alba, illetve Egretta alba) a 19. században kis híján a kócsagtollviselés divathóbortjának az áldozatául esett. Magyarországon a kócsagtollas süvegek alapanyagául szolgált és kis híján kiirtották, mivel a dísztoll-kereskedelem meglehetősen jól jövedelmezett. Az a tény, hogy mindezek ellenére még ma is megcsodálhatjuk, a magyar természetvédelem egyik sikertörténete…
Míg Európa legnagyobb közhasznú természetvédelmi szervezete, a Brit Királyi Madárvédelmi Egyesület 1889-ben éppen a kócsagok kíméletlen pusztításának a megakadályozására jött létre, magyar természetvédők is nemzetközi összefogást és gyűjtést kezdeményeztek a nagy kócsag védelme érdekében és többek között ez tette lehetővé azt, hogy több mint száz évvel ezelőtt az első hivatásos természetvédelmi őr a Kis-Balatonon éppen kócsagőr volt. Magyarországon az állományát a szakemberek immár háromezer pár felettire teszik, míg Európában 24 ezerre. A nagy kócsagokat – szerencsés esetben – a Felvidéken is megcsodálhatjuk, ahol az ornitológusok 50-80 fészkelő párra becsülik az állományukat, telente azonban akár 400-600 pár is nálunk töltheti az időt.
Néhány emberöltővel ezelőtt ugyanis a nagy kócsag még rövid távon költöző madár volt, és februártól novemberig tartózkodott területünkön, ma azonban már a többségük itthon tölti a telet. Felvidéki megfigyelések szerint a Csallóköz alsó részén előfordulnak ugyan, de nem fészkelnek, nagyobb számban találhatók Köbölkúton a természetvédelmi területen, míg Bős környékén fészkelő párokat is megfigyeltek. Hasonló alkatú gázlómadár, de kisebb testfelépítésű a kis kócsag, melyből a Felvidéken legfeljebb 30 fészkelő párt figyeltek meg az ornitológusok. Annak ellenére, hogy ritkább faj, volt idő, hogy a Komáromi járásban hat fészkelő párt is észleltek, mégpedig a Karva és Dunamocs közötti dunai szigeten.
Szerencsésnek mondhatja magát az a természetjáró, aki – ahogy mondani szokás: jókor, jó helyen jár – és megfigyelheti a nagy kócsag türelmes kivárásra, majd villámgyors lecsapásra épülő táplálékszerzési stratégiáját, megcsodálhatja jellegzetes röptét, amint hátranyújtott lábbal, nyakát S-alakban meggörbítve, lassú szárnycsapásokkal szeli a levegőt. Jómagam is közéjük tartozom, nyaranta és télvíz idején is számos alkalommal „jókor, jó helyen voltam”, s így a Vág-Duna és az öreg Nyitra folyó immár holtággá szelídült alsó szakaszán, Lándoron és a Keszegfalva térségében található Konkoli nevű holtág mentén többször szemtanúja lehettem mindennek.
(A szerző felvételei)
